Benedek Elek: Rókáné komámasszony bujdosása
Igen rosszra fordult egyszer rókáné komámasszony dolga.
Három éjjel s három nap nem akadt ám egy falat. Üres gyomra folyton morgott, folyton korgott. Fülét, farkát leeresztette, magát búnak eresztette. Mit gondolt, mit nem, azt gondolta magában: elmegy messzire, akár a világ végire.
Addig megy, meg se áll, míg pecsenyét nem talál. Ment, mendegélt nagy búsan. Aki látta megsajnálta, olyan szomorú volt. Egyszerre csak szembe jő vele kakas úrfi s kérdi:
- Hová, hová, komámasszony?
- Ne is kérdezd, kakas úrfi - felelt komámasszony. - Elbujdosom a világ végire, hogy ne legyek senkinek terhire.
Mondta a kakas:
- Oh, oh, szegény komámasszony! Ha elvinnél, mennék veled! Hátha tán hasznodra lennék!
- Velem? Ilyen szerencsétlen teremtéssel? - csudálkozott komámasszony. - Hát jere, ha van kedved. Ülj a hátamra. Legalább nem megyek magam.
Kakas úrfi felröppent komámasszony hátára, nagyot kukorékolt, szárnyát összecsattogtatta. Hej: hogy az útnak rossz vége lesz, bizony, nem gondolta.
Tovább mentek, mendegéltek, szép búzaföld mellé értek. Ott repdesett két galamb. Hej, hogy megijedtek szegény galambocskák! Felrepültek, hagyták a magocskát!
- Oh, oh - szenteskedett komámasszony - ne féljetek, én nem bántalak. Vége már a ravaszságomnak, bujdosója lettem a világnak.
- Oh, szegény rókáné komámasszony - búgtak, burukkoltak a galambok. - Fáj a szívünk, majd meghasad. Ugyebár üres a hasad? Veled megyünk, vigy magaddal!
- Hát jertek, van hely a hátamon nektek is - mondta komámasszony, s nagyokat sóhajtott.
Tovább mentek, mendegéltek, egy kerek tó mellé értek. Ott úszkált egy kácsa. Kérdezte ez:
- Háp, háp, hová, komámasszony?
Mondjam tovább, ne mondjam? A kácsának is kedve kerekedett, rókánéra telepedett. Tovább mentek, mendegéltek s egy barlanghoz értek.
- Na, itt álljunk meg - mondotta komámasszony. - Egy nagy tengeren kell átmenjünk. Mielőtt átmennénk, mindenki gyónja meg a bűnét. Te kezded a gyónást, kakas úrfi.
- Mi a bűnöd, kakas úrfi? - kérdezte komámasszony.
- Kikeriki, kukuriku! Nincsen nekem semmi bűnöm!
- Dehogy nincs! - mondotta komámasszony. - Hát az nem bűn, hogy hajnalban kukorékolsz s nem hagyod aludni az embereket?
Egy szóval sem védekezhetett kakas úrfi, komámasszony egy-kettőre felfalta.
Akkor kiszólt:
- Jöjjetek be, galambok! Nos, mi a bűnötök?
- Nincs nekünk semmi bűnünk! - feleltek a galambok.
- Nincs? Hát a veteménymagvakat ki szedi ki a földből, mielőtt kikelnének? Borzasztó nagy bűn ez!
Szegény galambocskák többet nem szólhattak. Őket is bekapta komámasszony.
Most a kácsát hívta be:
- Mi a bűnöd? Mit mondasz? Semmi sincs? Dehogy nincs! Hát nem loptad el a király koronáját? Ott a fejeden! Tagadod?
- Tagadom! Nem igaz! - mondta a kácsa. - Várjon csak kend komámasszony, mindjárt tanút hívok.
- Hát, csak hívjon! - gondolta komámasszony. Már úgyis jól megvacsorázott s a tanút majd másnap eszi meg.
Kiment a kácsa a barlangból s ahogy kiment, mindjárt találkozott egy vadásszal.
- Jere, vadász, jere - szólította meg a kácsa. - Róka van a barlangban.
Egyszeribe a barlanghoz mentek s ott a kácsa bekiáltott:
- Háp, háp, jöjjön ki, kedves komámasszony! Itt a tanú!
Rókáné komámasszony nagy örömében kidugta az orrát, a vadász meg, durr! meglőtte komámasszonyt.
Ha a vadász a komámasszonyt le nem lőtte volna, az én mesém is tovább tartott volna.
írta: jazsoli5, 2010. febr. 23. 5:25 - címkék: és kategóriák: Állatmese - még nincsenek kommentek
Indo-Kínai mese: A farkas és a teknősbéka
A teknősbéka mély gödörbe esett. Így jár ahová lép, ha két lába van valakinek, akkor is vigyázni kell, de mennyivel jobban kell vigyázni annak, aki négy lábon jár! Akárhogy is van a dolog, a mi teknősünk szörnyen unatkozott a gödörben. Ha legalább egy létra volna benne, hogy ki lehetne rajta sétálni!
Szerencsére nem volt buta őkelme, ha ez egyszer meg is járta. Valaki odafent elhaladt a gödör mellett.
- Ki jár itt? Hé, ki az?
- Én vagyok a farkas. Na, jó napot adjon Isten! Mit csinál kend abban a gödörben?
- Mi egyebet csinálnék, mint afféle kellemes menedékházat.
- Mi a csudát? Mire jó az a menedékház?
- Hát katasztrófa ellen.
- Miféle katasztrófa ellen?
- De hát, kedvesem, honnan jön maga? Hiszen tudhatná, hogy este leszakad az ég!
- Miket beszél, kend?
- Mindenki tudja már, hogy ma este leszakad az ég, s azok a szerencsétlenek, akik jól el nem rejtőznek, pórul járnak. Úgy szétkeni őket az égszakadás, mint a köleskását.
- Nem tréfál kend?
- Hát tréfának veszi, én nem bánom. Jó estét! Én kényelmesen elférek itt ebben a gödörben magam. Segíteni akartam magán is, de maga kigúnyol engem...Jó, jó, én nem bánom, én jót akartam! Jó estét!
Ezzel a teknősbéka vidáman fütyörészni kezdett. Ámde a farkas nemsokára odajött a gödörhöz és mentegetőzni kezdett:
- Bocsásson meg, de én nem tudtam erről a veszedelemről...
A teknős nem felelt, csak fütyölt tovább. A farkas leugrott hozzá a mélybe és tovább kérlelte:
- Remélem, nem haragszik, amiért egy kissé neveletlen voltam az imént. Ugyan, hagyja már azt az ócska nótát, a könyökömön nő ki! És mégse hallgat? Ne idegesítsen, kend, ne feledje, hogy erősebb vagyok! Hallja, ne bosszantson a hamis fütyölésével, azt az ördöngös, hét árbocos kutyafáját! Vigyázzon, mert kihajítom a menedékházból!...
De a teknősbéka csak fütyölt rendületlenül tovább, erre a farkas végképp kijött a sodrából, megfogta őkelmét és messzire kidobta a gödörből.
Magára maradván, csakhamar ráeszmélt a teknősbéka ravaszságára. Ez azonban már messze ballagott kacagva, amikor a farkas eszeveszetten ordítani kezdett. Még most is ott üvölt a gödörben, ha meg nem halt azóta.
/Ford.: Csatkai József/
írta: jazsoli5, 2010. febr. 15. 7:28 - címkék: és kategóriák: Állatmese - még nincsenek kommentek
Számomra ismeretlen szerző: sz*rka urat kilakoltatják
sz*rka urat és kedves feleségét nagy szomorúság érte a napokban. Képzeljétek csak, gyerekek: a fát, amelyen a nemes és nemzetes sz*rka család ágas-bogas fészke trónolt, a gazda kivágatta. Ki bizony, mert mostanában még a tüzelőfa is megszűkült.
- No, ez disznóság - méltatlankodott sz*rka úr. - Most kereshetek más fát, hordhatom újra az ágakat, rakhatom a fészket.
- Mit?! - csörrögött sz*rkáné őnagysága - szó sincs róla! Bemegyünk a városba, feljelentjük a rendőrkapitánynak a ténsurat. Fészek helyett, fészket adjon nekünk!
- Igazad van - helyeselt sz*rka úr, s nosza mindjárt fölkerekedtek, éktelen csörrögéssel elrepültek a város felé.
Hát Uram, Teremtőm, amint a város felett repültek, mit láttak? Egy valóságos fészek ül egy kémény tetején, mégpedig nem holmi száraz ágakból összetákolva, de valami puha nem tudom micsodából.
Nem sokat haboztak: sz*rkáné őnagysága leszállt a fészekre, sz*rka úr meg egyelőre a kémény mellett, egy magas fának az ágán telepedett le.
- Pompás! Pompás! - csörrögött sz*rkáné őnagysága. - Puha, mint a bársony. Ó, de jó lesz itt, de jó! Egy kissé kormos, de sebaj. Majd tisztára söpröm én a szárnyammal.
- Valóban - csörrögött sz*rka úr, ennél pompásabb fészket nem találhattunk volna.
Odalent pedig, bent a házban, amíg a sz*rka úr és a kedves nője így örvendeztek, egy kormos képű bácsi - akivel a rossz gyereket ijesztgetni szokta a mamája -, igen rossz kedvében lehetett, mert szörnyen morgolódott.
- Soha még ennyi kormot nem láttam egy kéményben. No, hallja, asszonyság, Isten csudája, hogy rég ki nem gyulladt a kémény. És döfte, döfte fölfelé a seprőt, éppen mielőtt sz*rka úrék megérkeztek, vergődött ki nagy nehezen a seprő a kémény tetejére.
Itt szusszant egyet a kéményseprő, aztán, mikor kiszuszogta magát, teljes erejével lökött egyet a seprőn, az meg hopp! felszökött magasra, akár az eleven ördög.
- Ó, Jézusom! Ó, Krisztusom! - sivított sz*rkáné őnagysága. Isten csudája, hogy el nem ájult ijedtében.
sz*rka úr, bár bátor férfiú volt különben ( amiről a csirkék sokat mesélhetnének), ezúttal úgy megijedt szintén, hogy még a kalapja is kiröpült a fejéből.
- Kalap ide, kalap oda, repüljünk oda! - mutatott sz*rka úr egy berek felé, ahol volt sok-sok fa, ott sok-sok sz*rkafészek.
Na, ott még jutott hely nekik is, raktak is fészket hamarosan.
Mert végre is gyerekek, az a legjobb ház, amit az ember maga épít magának, ugye?
írta: jazsoli5, 2010. febr. 12. 6:53 - címkék: és kategóriák: Állatmese - még nincsenek kommentek
Orosz népmese: Az elégedetlen lovacska
Hol volt, hol nem volt, száz verébugrásnyira innen, volt egy szép füves mező szélén egy fehérre meszelt házikó. Ebben a házacskában egy egyszerű földmíves lakott s ennek a földmívesnek volt egy jó kis lovacskája. Csendesen éldegéltek, ki ki a maga vackában, a gazda a mestergerendás szobában, a lovacska meg a jó, meleg istállóban.
Szorgalmas ember volt a gazda, mindennap felkelt hajnalhasadtával, a lovacskát megetette, megitatta, aztán fogta a boronát, az ekét, a kapát és ment a mezőre dolgozni. Ott dolgozott napestig a lovacskával.
Ha jött az ősz, behordták a termést, kinyomtatta a lovacska a gabonát, elvitte a zsákokat és liszttel teli hozta őket haza. Így ment ez éveken át...De, hogy télen se tétlenkedjenek, olyankor befogott a gazda a szekérbe és elmentek az erdőbe fáért.
Teltek-múltak az évek és egy szép napon a lovacska, akinek megvolt mindene, friss szénája, ropogós zabja, meleg istállója, elégedetlenkedni kezdett és így gondolkozott magában:
- Bizony nagyon önző ember az én gazdám! Nyáron azért dolgoztat, hogy télen legyen gabonája, lisztje, ropogósra sült cipója. Télen meg az erdőt kell járnom, hogy legyen mivel fűtenie. El is megyek én innen úgy, hogy sohasem lát többet!
Úgy tett, ahogy mondta. Egy őszi napon gazdája felszerszámozta, hogy majd behajt vele a városba, de a lovacska azalatt, amíg a gazdája bent járt az istállóban, fogta magát és elment világgá.
Ment, mendegélt...Öreg este volt már, mikor a vadmacska odújához ért. A vadmacska éppen vadászatra indult. A lovacska megszólította:
- Jó vadmacska, adjon Isten! Egyenesen hozzád jöttem, mondd meg nekem emberségből, hogyan élsz meg ember nélkül?
Felelte a vadmacska:
- Hogyne mondanám, mikor szívesen megmondom! Este, mikor a nap betakarózik a sötét felhőbe, lesurranok odúmból, ahol lakom, felkapaszkodom egy fára: kilopom a fészekből a madárfiókát, meglesem az ágon csüngő denevéreket, bekapom és megeszem. Hej, nehéz mesterség az enyém!
- Hm...hm...kár...kár...fára mászni nem tudok, egérrel csak koplalok. No, de azért köszönöm a szívességét, továbbra is jó barátok maradunk - szólt a lovacska és tovább indult.
Ment tovább, mendegélt, egyszer egy nagy mocsárhoz ért, melynek partján hosszú lábú, piros csőrű gólyák kelepeltek. Odalépett, köszönt illendően.
- Gólya néni, adjon Isten! Egyenesen hozzád jöttem, mondd meg nekem emberségből, hogyan élsz meg ember nélkül?
- Szívesen megmondom, miért ne mondanám! Mocsárban él a béka, rák, az ad gólyalakomát. Hosszú csőrrel kutatok, s ha van mivel, jóllakok. Hej, nehéz mesterség az enyém!
- Haj...haj...haj...haj...hosszú csőröm nincs nekem, a béka nem eledelem. No, de azért jó barátok maradunk, köszönöm a szívességét...szólt megint csak a lovacska, és ment tovább.
Útjában találkozott a rókával. Rákezdte a mondókáját, de a róka közbevágott: - Tudom már, tudom már, a tarka farkú sz*rka is csörgi már a fán, hogy mi járatban vagy! Ide hallgass hát:
- Az én példámat nem követheted, mert én vendéglőstől hordatom a kosztot. Éjnek idején belopódzom az udvarára és mindennap elhozok egy csirkét vacsorára. Ezt pedig sehogyan sem ajánlhatom neked: ügyes sem vagy, kerítésen se tudsz átbújni, no meg a csirkét sem tudnád megfogni.
- De azért vagyok én róka, hogy jó tanáccsal szolgáljak neked! Eredj, lovacskám, van ott egy zabtábla, idelátszik, hogyan hullámzik a szélben, menj és lakj jól, kedved szerint!
Megfogadta a jó tanácsot a lovacska, begázolt mélyen a zabtáblába és jóllakott kedvére. Másnap, harmadnap ugyanígy cselekedett. De negyednapra kijött a gazda és látta, hogy valaki dézsmálja a zabot. Így szólt a fiához:
- Megérett már a zab, jó lesz learatnunk, úgyis dézsmálja valaki éjszakánként.
- Nem bánom, édesapám, hát arassuk le - felelte a fiú.
Amint mondották, úgy cselekedtek. Mind egy szálig learatták a zabot.
Jön ám este a lovacska éhesen, keresi a zabot, hát csak a szúrós szára maradt a tarlón. Sebaj, jó lesz a fű is - gondolta a lovacska. De a füvet elperzselte a nap úgy, hogy egyetlenegy szálat sem talált a mezőn.
Étlen-szomjan bolyongott a földeken, lógatta a fejét, búsult nagyon. Eszébe jutott, hogy gazdája nemrégiben jó friss füvet hordott fel a padlásra, begyűjtötte a gabonát a csűrbe s ősszel is, télen is jóltartotta őt zabbal. Igaz, dolgoznia kellett érte, de télen-nyáron megvolt a jutalma: a finom abrak.
- Hej, de oktondi is voltam, hogy elégedetlenkedtem, amikor jól ment a sorom! - sóhajtozott, s egyszer csak kapta magát és visszaballagott gazdájához.
Az meg jó szívvel fogadta, megbocsájtott neki:
- Most legalább te is próbáltál világot és a magad szemével láttad, hogy munka nélkül csak ideig-óráig lehet élni.
/Ford.: Vajda István/
írta: jazsoli5, 2010. febr. 12. 5:19 - címkék: és kategóriák: Állatmese - még nincsenek kommentek
Gál Lajosné: A páva
Gyönyörű, aranyos palotában lakott a páva. Méltó volt ez a hely az ő nagy szépségéhez, amelyre olyan büszke volt. Szerette, ha megbámulták a vasrácson keresztül, amikor végighúzta kék és aranyban játszó hosszú uszályát a zöld pázsiton. Szomszédságában lakott egy kis szürke tyúk. Néha szóba állott vele a kerítésen át és jól esett hiúságának, hogy a kis tyúk úgy csodálja őt.
A páva nemcsak szépségéről volt híres, hanem az úri állattársainak tartott estélyeiről is. Az állatok seregestül jöttek hozzá és dicsérték szépségét és gazdagságát.
A hízelgő cica ilyenkor így beszélt:
_ A " teremtés koronája" nem az ember, hanem te vagy, remek tollazatú pávamadár. Méltó volnál, hogy királyok hordozzák uszályodat.
A páva ilyenkor még magasabbra emelte díszes kis fejét és örült, amikor látta, hogy a pulykát majd szétveti a - "pulyka méreg".
A kis tyúk igen szeretett volna látni egy ilyen úri társaságot, s bár nem volt hivatalos, mégis gondolt egyet és átment. Meg akart húzódni szerényen a sarokban, de alig telepedett le, már ott volt a páva inasa, a pincsi kutya, és így szólt hozzá:
- Arra kéret a gazdám, ne zavard most jelenléteddel az úri társaságot, mert nagyon feltűnő a te szürke ruhád ebben a fényes gyülekezetben.
- Azt gondoltam, hogy engem úgy sem lát senki - felelte a kis tyúk könnyezve, búsan, lehajtott fejjel és indult kifelé.
Látta a pompás ételek alatt roskadozó asztalokat, s még búsabb lett, mert az ő begyében alig volt egy-két sovány giliszta.
A páva nem tudta, hogy a kis tyúk éhezik, mert küldött volna néha neki egy kis elemózsiát. Nem volt rossz a szíve, de nagy hiúsága önzővé tette és nem jutott eszébe, hogy a mások bajával törődjön. A jótékonyságot csak úgy gyakorolta, ha dobra verhette és dicsérték érte.
Hosszú idő telt el a nevezetes estély óta és a kis tyúk visszahúzódva élt házában, nem is tudta, mi történik a szomszédban. Ott pedig szomorú dolgok folytak. A sok mulatozás alatt kiürült az éléstár. Lekopott a drága aranyozás a kastélyról.
A legnagyobb baj az volt, hogy beteg lett a páva is. Betegsége alatt kihulltak gyönyörű tollai, amelyekkel olyan büszkén seperte végig a pázsitot. Szolgái és barátai elhagyták, csak a kis pincsi kutya maradt mellette. Még az sem lett volna, aki ápolja, ha ez a hű állat is cserbenhagyja.
Egy nap kijött a kis tyúk, hogy felszedegesse a földre hullott eperszemeket, mikor meglátta a pincsi kutyát. A kerítés mellett kaparászott.
- Mit csinálsz ott, kis kutyus? - kérdezte nyájasan.
- Gilisztát és valami magfélét keresek a gazdám részére.
- Hát most nem a pávánál szolgálsz?
- Ott szolgálok biz én, de beteg szegény és nincs mit egyék.
Elbeszélte, hogy mindenki elhagyta nyomorúságában a szegény pávát.
A kis tyúk egyszerre elfeledte minden sérelmét, csak azt érezte, hogy valaki búsul és szenved, mert elhagyatott. Vette kis kosarát, teleszedte eperrel és sietett át a hajdan büszke pávához, akire alig lehetett ráismerni. Ott maradt mellette, gondozta, ápolta, míg újra szép és egészséges lett. Akkor így szólt a páva:
- Bocsáss meg, kis tyúk, mert én téged valaha igen megbántottalak. Most látom, hogy a szépség és a gazdagság mulandó. Csak a jóságnak van örök értéke. Mindenki elhagyott, akikkel együtt mulattam, csak te álltál mellém nyomorúságomban.
- Nem tehettem egyebet - szólt szelíden a kis tyúk.
- Na lám, a kis tyúk! - mondta magában a pincsi kutya. - Nem is olyan tyúkeszű, mint gondoltam.
írta: jazsoli5, 2010. febr. 11. 8:12 - címkék: és kategóriák: Állatmese - még nincsenek kommentek
Benedek Elek: Az egerecske
Volt egyszer egy egerecske. Ez az egerecske elment országot, világot látni, szerencsét próbálni s amint ment, mendegélt, talált egy krajcárkát. Hej, megörült az egerecske a krajcárnak!
- Na most - mondotta magában -, mit vegyek ezen a krajcárkán? Mogyorót? Nem, azt nem veszek. A mogyorónak el kellene dobni a héját. - Diót? Nem, annak is el kellene dobni. Talán mandolát veszek? Ugyan minek? A héját annak is el kell dobni. Ej, veszek káposztafejet. Az ám, káposztafejet. A káposztából házat építek magamnak. A nagy leveleiből építek falat meg födelet. A kicsi leveleiből jó puha ágyacskát csinálok. Még paplanocska is telik belőle. Ó, be jó lesz, ó, be jó lesz!
Hát vett egy káposztafejet s abból olyan szép házat épített, hogy aki látta, megcsodálta.
Na, telt, múlt az idő, egyszer az egerecske kihajolt az ablakon, hadd lássa, mi újság odakint. Ihol jött éppen a bárányka s amint ez meglátta a szép házacskát, ablakában az egerecskét, felszólt hozzá:
- Hé, egerecske, nem vennél feleségül engem?
- Vennélek biz én, ha szépen énekelnél.
- B-e-e, b-e-e, bégetett a bárányka.
- Jaj, be csúnyán énekelsz, sipított az egerecske. Csak tovább egy házzal!
Alig ment el a bárányka, jött egy kis kácsa. Az is megkívánta a szép házacskát s felszólt az ablakba:
- Hallod-e, egerecske, nem vennél-e feleségül engem?
- Vennélek biz én, ha szépen énekelnél.
- Háp, háp, háp - hápogta a kácsa.
- Juj, juj, elég, elég - cincogott az egerecske s bedugta a fülét, hogy ne hallja az éktelen csúf hápogást. Fel is út, le is út! Nem kellesz te nekem!
Elment a kácsa nagy szégyenkezve s mindjárt jött egy tyúkocska. Bezzeg, hogy az is szeretett volna ott lakni a káposzta-házacskában.
- Kot, kot, egerecske, elvennél-e feleségül?
- El, ha szépen énekelnél.
- Kot, kot, kot, kot, kotkodács! Három likba hat tojás! - énekelt a tyúkocska.
- Elég, elég, ne tovább! - ájuldozott az egerecske. Még a házacskám is összedűl, olyan csúnyán énekelsz. Nem kellesz feleségnek.
Elment a tyúkocska s nyomban jött utána egy cirmos cicácska. A bajuszát pödörgette, magát illegette, billegette s felszólt az egerecskének:
- Egerecske, kedves egerecske, elvennél-e engem feleségül?
- El bizony, pedig bajuszkád is van, ha szépen énekelnél.
- Miáu, miáu, miáu - énekelt a cirmos cica.
- Oh, be szép, oh, be szép! - cincogott az egerecske. Jere a házamba, szép cirmos cicácska, feleségül veszlek.
Ott egyszeriben papot hívtak, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hét nap, hét éjjel mind ettek, ittak, táncoltak. Addig ettek, addig ittak, hogy egyszerre csak minden elfogyott. Jaj Istenkém, Istenkém, mi lesz most?
- Na, ne búsulj, édes cicácskám, mondotta az egerecske, majd hozok én neked ételt is, italt is elegendőt. Csak te maradj itthon, őrizd a házat.
Ment, mendegélt az egerecske, addig ment, mendegélt, hogy egy kutacskához ért.
- Na, ebből iszom egyet, mondotta az egerecske, s hopp, beleszökött a kutacskába.
Az ám, beleszökött, de most hogy jön ki innét? Hej, úszkált az egerecske jobbról-balra, de nem tudott kimászni a kutacskából. Na, most itt hal meg, halálnak szörnyű halálával. Itt bizony!
A cirmos cicácska nyugtalankodott, hogy olyan sokáig elmaradt az ő uracskája s utána ment. Addig ment, mendegélt, hogy épp a kutacskához ért.
- Óh, óh, édes kicsi uracskám, nyávogott a cicácska, már most én hogyan húzzalak ki? Megfoghatom a fülecskédet?
- Ne, ne, sikoltozott az egerecske, az fájna!
- Hát talán a lábacskádat fogjam meg?
- Ne, ne, azt se, az is fájna!
- Talán a farkacskádnál fogva húzzalak ki?
- Jó lesz, jó lesz, édes feleségecském. Fogd meg a farkincámat!
Megfogta a cica az egerecske farkincáját, szépen kihúzta, aztán elmentek egy diófa alá, ott leültek s vártak, hogy az egerecske ruhája száradjon meg.
Óh, jaj, mi történt! Egyszerre csak leesett egy dió s éppen az egerecskének a fejére esett! Egerecske fejét betörte a dió, folyt a vér belőle, hogy folyt!
- Ó, ó, mit csináljak, mit csináljak, jajgatott, nyávogott keservesen a cicácska.
- Mosd le a vért a fejemről, nyöszörgött az egérke.
Nosza, a cicácska nyalni kezdte a vért, nyalta, nyalta s közben nagyokat csettintett a nyelvével:
- Ó, be pompás, ó, be jó!
Hát csak hallgassatok ide, mit csinált a cicácska? Ő bizony egyszerre csak hamm! bekapta egerecskét egészen. Be ám, mert ízlett neki az egerecske vére.
Azóta eszi meg a macska az egeret. Aki nem hiszi, járjon utána.
írta: jazsoli5, 2010. febr. 8. 6:44 - címkék: és kategóriák: Állatmese - még nincsenek kommentek
Benedek Elek A beszélő barlang
Messze, messze, hegyen túl, völgyön túl, még az üveghegyen is túl, rengeteg erdőben lakott egy oroszlán. Na hiszen, volt nemulass szegény vadaknak! Addig ölte, addig pusztította, hogy egyszer csak kipusztult a rengeteg erdőben, ami vad volt: evett volna őfelsége, de nem volt mit. A szeme már karikát hányt az éhségtől s nagy kínjában behúzódott egy barlangba, ott lefeküdt. Gondolta magában, hátha ide betéved bár egy sovány róka. Hiszen nem kellett sokáig várakoznia, mert amint esteledett hazafelé ballagott Rókáné komámasszony.
- Ejha, suttogta magában, meglátván a lábnyomokat, micsoda előkelő vendég érkezett, amíg én látogatóban voltam tyúkanyónál. Vajon itt van-e még? Mert, ha itt van, akkor más hazát keresek.
Nem sokáig gondolkozott Rókáné komámasszony: torkaszakadtából kiabálni kezdett:
- Hahó barlang! Hahó barlang!
Aztán elhallgatott. S merthogy senki sem válaszolt, mondta:
- Ejnye, ejnye, úgy látszik, elfelejtetted az ígéretedet, hogy mikor hazajövök, felelsz nekem és behívsz.
Hallotta ezt az oroszlán s gondolta magában: Úgy látszik, a barlang igazán szokta hívni a rókát. Furcsa szokás, de ha így van, legyen így, majd hívom én őt a barlang helyett. Nosza, nagyot ordított:
- Gyere, gyere!
Csakúgy zengett, zúgott az erdő az oroszlán őfelsége ordításától.
- No, megvénültem, mondta Rókáné komámasszony, de még barlangot beszélni nem hallottam. Tovább egy házzal!
Azzal uccu, úgy elszaladt, hogy a lába sem érte a földet. Oroszlán őfelsége pedig még ma is várja, hogy mikor jön be a barlangba Rókáné komámasszony.
Várhatja.
|
