Csehoj István (Lova lába megbotlott) Amoda van egy nagy kapu kerítés, Csehoj István Bársony lova nyerítőz, Csehoj István Bársony lovát nyergöli, Azon magát Madarászba viteti. – Kocsmárosné, adjon isten jó napot! Mikor jártak erre lovas zsandárok? – Adjon isten, Csehoj István, néköd is! Még nem láttam belűlük csak egyet is. – Kocsmárosné halpaprikást főzzék kend. Amellé jó citromos bort hozzék kend, Szógálóját strázsára állítsa kend, Ha zsandár gyün, híradással lögyék kend! – Halpaprikást mög se öszi felibe, Beszalad a szógáló nagy ijedve, Beszalad a szógáló nagy ijedve: – Alulrul gyün kilenc zsandár fegyverbe! Csehoj István nem vötte ezt tréfára, Fölugrott a Bársony paripájára, Fölugrott a Bársony paripájára, Beugrasztott madarászi csárdába. – Szépen kéröm a fő zsandár urakat: Ne lűjjék ki alúlam a lovamat! – Nosza, rajta, azt a betyár mindönit, Lovát félti, nem a maga életit! – Csehoj Istvánt mögnyomták egy buckába Mert kitört a lova lába bokába, Mögbotlott a lova lába gödörbe, Ott nyomta mög kilenc zsandár, fektibe, – Zsandár uram, kéröm a nagy Istenre, Tekintsön föl a csillagos egekre! – De a zsandár nem hallgatott szavára, Arra szóra belelűtt a vállába. Csehoj Istvánt kötözik a kocsira, Akkor kérdi, hun az ű Bársony lova? – Bársony lovad elmönt az ű útjára, Tégöd pedig viszünk Félegyházára. – Mögüzenöm kedves feleségömnek, Gondját viselje az hét cselédömnek: Mert mán éngöm visznek Félegyházára. Ott függesztenek föl az akasztófára. Hogyha éngöm fől tanálnak akasztni; Oda ne gyűjj, kedves párom, siratni, Mert bús szíved mög fog értem hasadni, Hét cselédünk de árván fog maradni!
