Erős János (erdélyi magyar népmese)
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhétországon is túl, volt egy szegény ember. Nem volt annak a szegény embernek csak egyetlenegy fia, s azt is Jánosnak hívták. Nőtt, nődögélt János. Hanem olyan úristenes, erős legény lett belőle, hogy utoljára nem is hívták másként, csak Erős Jánosnak. Egyszer János erősen elhatározza, hogy ő többet nem éhezik itthon, hanem elmegy hetedhétország ellen, világot látni, szerencsét próbálni.
Hát jó! El is indult. S addig ment-mendegélt, amíg elért egy folyóvízhez. Erőst meg volt szomjazva, hát nekiment a víznek, hogy igyék. Hanem a víz olyan zavaros volt, hogy az már nem lelkes állatnak való volt. Ő biza - gondolja -, elmegy vízmentén felfelé, hogy megnézze, hol s miért zavarodott úgy meg. Hát látja, nem is olyan messze, hogy ember üldögél a víz partján, s azokat a nagy erős sziklaköveket úgy félkézzel morzsolgatja belé a vízbe.
Odaszól neki János:
- Hát te ember, nincs neked egyéb dolgod, mint azokat a sziklaköveket morzsolgatni a vízbe?
De az istenadta embere még a füle botját se mozdítja, nemhogy még feleljen is.
- Hallod-é - szól újra János -, hát még annyi becsületet sem tudsz, hogy felelj az embernek?
Ha nem, én most mindjárt becsületre tanítlak.
De már erre csak felütötte a fejét a mihaszna embere, megnézni, hogy ki mer vele úgy beszélni.
- Én, én, te piripócsi - mondja János -, ha nem hiszed, jere, küzdjünk meg!
- Hm - mondja az ember -, velem még így senki sem packázott. Hát én veled nem küzkölődöm, hallád-e, hanem fogjunk kezet, kössünk testvérséget s menjün együtt a világnak, de ha kell, még az óperenciának is, mert nem akárki fiának látszol.
- Ez így jó is lesz - mondja Erős János -, de hát mondd meg, hogy hívnak téged!
- Engem osztán Kőmorzsolónak, s hát tégedet?
- Engemet meg a nagy erőmért Erős Jánosnak.
Csak annyi, hogy abból a helyből megindultak egy nagy erdőn keresztül. Egyszer látják, hogy egy ember a legnagyobbik szálfát is csak úgy félerővel, egyenesre hajtogatja. Megszólalik János s azt mondja:
- Hát te ember, nincsen egyéb dolgod annál, hogy azokat a fákat egyenesítgeted?
- Nincs hát, mi közöd hozzá? - mondja az mérgesen.
- Na, na! - feleli János. - Hiszen nem azért mondtam, hogy bosszankodj rajta, hanem jere, szegődj mellénk, mert látom, hogy neked se válik károdra, amit megeszel! Menjünk együtt hetedhétország ellen! Az én nevem Erős János, ez itt Kőmorzsoló, hát téged hogy hívnak?
- Engem osztán Faegyenesítőnek, ha tudni akarod.
Jól van, Faegyenesítő is odatársul a kompániához. Avval csak mennek tovább. Hát egyszer csak elétalálnak egy embert, aki a vasat úgy hajtogatja, gyúrja, mint a dagasztó asszony a tésztát. Azt mondja János:
- Hej, te ember, hagyd annyiba azt a munkát s gyere velünk világot látni, szerencsét próbálni!
- Várj egy szikrát, hékám - mondja az ember -, hadd lám, hogy ti kik vagytok!
Elésorolja János a neveket.
- Na, ha így - mondja az ember -, hát akkor találunk, mert én Vasgyúró vagyok, menjünk hát négyen!
El is indultak ahajt, s úgy elvederedtek, míg egy rengeteg erdőben egy üres kastélyhoz nem értek. Jól van, közösen elhatározzák, hogy itt letelepednek, s innen tovább egyet se lépnek. Másnapra virradva azt az indítványt teszi János, hogy menjenek el vadászni, a könyéken egy pirinkót szétnézni. Elfogadták az indítványt, de azt határozták, hogy egyik maradjon otthon ebédet főzni. A kocka Kőmorzsolóra esett, hát egy fazék húst a tűzhöz tett főni. Egyszer csak koppantanak az ajtón s még a szabadot se várva betoppan a szobába egy inci-pinci piripócsi singes emberke a hétsinges szakállával. S még adjon Istent se mondva, ráüvölt Kőmorzsolóra, hogy csak hamar főzze azt az ételt, mert ő már erőst éhes.
- Jaj, hékás! - mondja Kőmorzsoló. - Nem neked fő ez itt! Mindenki ott egyék, ahol dolgozott.
- Ugyan úgy-e? - patvarkodott a kis piripócsi. - Mindjárt meglátjuk!
Avval birokra kapta Kőmorzsolót, s úgy teremtette a földhöz, hogy térdig süppedett belé. Akkor a félig főtt húsról a vizet Kőmorzsoló fejére szűrte, a húst megette egy utolsó falásig s avval ahogy jött, úgy el is ment.
Jönnek haza délben a pajtások, látják Kőmorzsolót ott tehetetlenkedni térdig a földbe süppekedve. Kérdik, hogy mi történt. Hát Kőmorzsoló el is mondja, hogy mi.
- Hej! - mérgelődik a Faegyenesítő. - Én maradok itthon holnap, s jöjjön csak el ismét az a kicsoda, majd meglátjuk, hogy hány hét a két hét!
Hát el is jött a kicsi toportyánja. Sétált nagy begyesen alá s fel a házban Húzta maga után a hétsinges szakállát, s odaszólt a Faegyenesítőnek, hogy hamar azt az ebédet, mert ő erőst éhes.
- Mit beszélsz, te peckes csudaállatja, hess-mars ki a házunkból!
Az arasznyi embernek se kellett ennél több, megkapta Faegyenesítőt s úgy a földhöz teremtette, hogy derékig süppedett belé. Akkor vette az üstöt a tűzről, a fővő vizet a fejére szűrte, hogy helyből tenyeren kopasz lett attól, a húst meg mind kiette, a hétsing szakállát a balkarjára csavarintotta, s ahogy jött úgy el is ment.
Látják délben a pajtások Faegyenesítőt derékig a földben tehetetlenkedni.
- Na! Hát mi ez cimbora?
Hát ő is elbeszélte, hogy mi.
- Hej, halljátok! - mondja Vasgyúró. - Mi fajzat lehet az az egysinges emberke? Na várjatok, holnap én maradok itthon!
Másnap, alighogy reggel lett, meggyújtotta a tüzet, odatette a húst, s ugyancsak várta a toportyán emberkét. Jó, ha várta, nem is hiába, mert el is jött az pontosan. Alig látta meg Vasgyúró, ráüvöltött mérgesen:
- Ki a házból, te csudabogár, te.
- Ugyan, úgy-e? - kezdi az araszos. - Majd mindjárt meglátjuk, csak főjjön az a hús!
- Ki a házunkból! - veselkedik újra neki Vasgyúró nagy mérgesen.
Hanem bezzeg, hogy megjárta, mert kapta a hétsinges és egész nyakig termtette a földbe. Akkor fogta az üstöt. A húslevet Vasgyúró fejére szűrte, a húst megette, aztán szakállát a balkarjára csavarintotta s ahogy jött, úgy el is ment. Csak annyi, hogy ahajt újra ebéd nélkül maradának. Na jó, negyedik nap Erős János maradott otthon. Hanem erőst gondolkodott magában, hogy a fele se tréfa ennek az egész dolognak, ha azokkal a világerős emberekkel is úgy el tudott bánni. Itt már másképp aligha lehet boldogulni, mint többet ésszel, mint erővel. Egyszer hát jön a piripócsi s odaszól Jánosnak, hogy hamar azt a húst, mert éhes.
- Hisz főzöm is én, komám, jut is, marad is, hanem hát fa nincsen, az a baj! Hogyha hoznánk egy kis tűzrevalót!
- E már osztán beszéd - mondja a piripócsi -, s egy szempercre neki is türkőzött. Hasítani is kezdtek egy akkora szálfát, hogy már csak nézni is elég volt. Munka közben aztán úgy esett, hogy a hétsinges szakáll a félig behasított fába szorult. Jánosnak sem kellett ennél több, egy minutumra kikapá a fejszét a fa hasítékából s ahajt a pecemnyi ember a szakállánál fogva oda lett csiptetve, mint egér az ütőbe, s avval otthagyta. Eleget vesződött a pöttöm ember így is, úgy is, hogy a szakállát a fából kiszabadítsa, de csak nem sikeredett. Utoljára nem tehetett egyebet, csak elindult haza s a szakállánál fogva, a kezével is segítve húzta maga után a havasnyi nagy szálfát.
Jönnek haza délben a pajtások, s hát terített asztal s főtt hús, ebéd várja őket. Kérdik Jánost, hogy s mint bánt el avval a babszem borzzal.
- Hát én csak úgy - mondja János -, hogy szálfa közé csiptettem a szakállát. Ha úgy tetszik, megnézhetjük.
Nézték is volna azok, cskhogy már akkor nem volt ott a babszem. Éppen havazott egy kicsit, hát a hóban szántott szálfa nyomán utána indultak. Hanem az is csak egy ideig tartott, mert egy lik szájánál úgy odalett minden nyom, mintha a föld nyelte volna el. Mondja János:
- Ide kellett, hogy bémenjen, menjünk most utána.
Bezzeg, hogy odalett a társak minden bátorsága alászállni a likon, csak János maradt egyedül. Csak annyi, hogy egy jó hosszú kötélen aláereszkedék. Amint leért, még nem is olyan nagy idő múlvást egy valóságos eleven országban találta magát. Elindult a nagy fa szántotta nyomon, s elért egy rézvárat, s abban egy gyönyörűséges szép leányt. Elbeszéli a szépséges leánynak, hogy ő ki s mi járatbeli.
- Hej! - mondja a leány. - Bajos dolog legyőzni, hanem itt egy rézgyűrű, ezt húzd az ujjadra, s tüstént száz ember erejével bírsz!
Átvette János nagy köszönet mellett, s avval továbbindult a maga útjára, amíg előtalált egy gyönyörű ezüstvárat s abban egy szépséges ezüstleányt. Elmondja a leánynak, hogy ő ki s mi, hol jár s mi a célja.
- Haj! - mondja a szépséges ezüstlány. - Erőst nehéz azt a babszem borzot legyőzni, hanem itt egy ezüstgyűrű, ezt húzd az ujjadra s tüstént háromszáz ember erjével leszel erősebb! Hátha megsegít!
János nagy köszönettel vette a gyűrűt s avval addig ment tovább a maga útján, míg egy aranyvárba ténferedett, s akadt abban olyan gyönyörűséges aranyleányra, kinél különb a Nap leánya sem lehetett. Elmondja itt is nagy ízibe, hogy ki ő s miért keveredett erre.
- Ej, te szépszál legény - mondja az aranylány -, ezt a pöttöm embert nehéz legyőzni, hanem itt egy aranygyűrű, ezt húzd az ujjadra s hatszáz ember erjével többet bírsz vele, hátha javadra lesz! Aztán épp jókor vetted erre a célt. Legyen tudtodra, olyan természetű az a pöttöm, hogy egy álló hónapig egyet sem aluszik, hanem akkor úgy elalszik, hogy egy áldott hónapon át örökös-örökké csak álmodik egyvégbe. Most jár le az álomhónap s ilyenkor csak félerővel bír.
Avval megmagyarázá Jánosnak, hogy hol térjen jobbra, hol azután balra, hol menjen előre s avval Isten nevében útjára bocsátá.
Hát jól van, alig ér bé János a nagyalvó palotájába, az ajtó nyílására megébred a babszem. Kiáltott Jánosra akkorát, hogy a palota talpig megcsendült belé.
Ökölre mentek, birokra keltek s csaptak olyan viaskodást, hogy a palota fehérmárvány padlója is mind szilánkokra szakadt a lábuk nyomán. Csak annyi, halák-é, hogy Isten segítségével Jánosé lett a viadal; fejét meghajtotta, s visszatért a jött úton az aranylányhoz. Azt mondja ott:
- Na, szépséges aranylány, én legyőzém azt a toportyánt, ha te is úgy, mint én, én a tied, te az enyém, legyünk mi egymásé! Ásó, kapa s a nagyharang síró szava válasszon el minket!
Az ezüstleányt s a rézleányt is magához véve a lik szájához értek. Akkor a rézlányt beültette a kantárba, amelyiken ő is lejött, s megrántá a kötelet. Mert, hogy szavam egymásba öltsem, mikor János béereszkedett a likon, társai azt ígérték, hogy egyikük napközben állandóan őrt áll a lik szájánál. Jól van, hát felhúzzák a szépséges rézleányt. Hanem amint János helyett egy csudaszép leányt láttak kiszállani a kantárból, szinte egymás szemét kaparták ki, hogy melyiké legyen. Na, hát felhúzták az ezüst, fel az aranyleányt is. Hanem volt csudálkozás a szépséges aranylány láttára, még a szájuk is tátva felejtődött belé. Csak akkor eszmélkedtek fel úgy ahogy, mikor az aranyleány rájuk kiáltott, hogy eresszék már vissza azt a kantárt János után is.
Mit gondolt, mit nem János, mikor a kantár leért, maga helyett egy követ tett a kantárba, maga pedig félreállt a liktól. Bezzeg jól gondolta, okos ésszel tette, mert a feleútról úgy visszaereszték a kötelet, hogy a kő hétsingnyire fúródott a földbe. Na, nem volt mit tenni Jánosnak, árva lelkének, mint útnak indult szétnézni az alsó világban, ha valahol szolgálatot kapna. Addig ment,mendegélt, míg estére kelve egy kis kunyhóhoz keveredett. Lakott abban egy vak emberpár. Az asszony éppen puliszkát főzött. János, mert erőst meg volt éhezve, odaosonkodott s a puliszka felét egy szempercre elvevé. Azt mondja az ember, mikor a puliszka elfogyott:
- Hallád-e, te anyjuk, kisebb puliszkát főztél ma, mint máskor?
Erősködött az asszony, hogy ő most is egy kupa lisztből főzött. De csak annyi, hogy másikat kellett főzzön. János ennek is csak szorgosan megette a felét, s a vak ember újból éhesen maradott. A szegény asszony Istent hívta tanúul, hogy ő újból egy kupa lisztből főzött puliszkát.
- Na jó! - mondja a vak ember. - Akkor valaki van a házunkban - s nagyot kiált, hogy ki van a házban.
- Mi tűrés-tagadás, biz az én volnék - felelte János.
- Hát osztán ki s mi járatbeli vagy?
Elpanaszolja János, hogy s mint áll a dolga. Azt mondja akkor az öreg, hogy erőst nehéz dolog innen a felső világba jutni. Hanem ide nem messze van egy griffmadár, akinek a fiait a hétfejű sárkány minden esztendőben meg szokta enni. Éppen most van itt az ideje, hogy a fiúkat felfalatozza. Ha János legyőzné a sárkányt, az öreg griff örömében jószívvel felvinné.
Útnak eredt János a fészek felé. Bezzeg hogy ideje is volt, mert ment a sárkány is üvöltéssel okádva a lángot. Hanem istenes szerencsével János lett a győztes. Lett öröm erre a griff-fiúk között, de örvendezett az anyagriff is úgy, hogy azt se tudta, hogy mi lenne a kívánsága ezért a vitézi tettéért. Mondja János, hogy semmi egyéb, csak szállítaná fel valahogy a felső világba.
- Na, te derék legény - mondja a griff -, én felsegítelek. Ölj le egy bivalyt. Annak a bőréből készíts átalvetőt. Annak egyik felét töltsd meg vízzel, a másik felébe rakd belé a bivaly húsát, azt tesszük a hátamra, s ha útközben fordítom a fejem jobbfelé, húst löksz a szájamba, ha fordítom belfelé, akkor vizet öntesz belé. S gondod legyen reá, hogy ezt mindíg megtedd, mert ha nem, visszazuhanunk.
Na hát csak annyi, hogy jól felkészülve útnak indulnak, de mentek is annyi ideig, hogy mire kiérhettek volna, hús, víz, minden elfogyott. Akkor osztán a szívességet megköszönték egymásnak, s egyik erre a másik arra, ki-ki a maga útjára fordult.
Megy, mendegél János, s elétalál egy hétesztendős forma gyermeket, aki őrizte a disznókat. Kérdi tőle:
- Ki fia volnál te, édes gyermekem?
Mondja a fiú:
- Azt mondja anyámasszony, hogy én az Erős Jánosé vagyok, de az én apámuram Vasgyúró, aki egy rossz, verekedő ember.
Bezzeg, hogy Jánosnak se kellett több, ölbe kapta, kedves fiának mondotta, ölelgette, csókolgatta s kiadta a parancsot, hogy a disznókat azonnal hajtsa haza.
- Hogy hajtsam haza most délben - mondja a gyermek nagy megrökönyödve -, hiszen a Vasgyúró apámuram éktelen haragra gerjedne!
- De már most én, a te édesapád, Erős János parancsolok neked, s nem Vasgyúró.
Hát a gyermek félve is, örvendezve is szót fogadott, János pedig követte hazáig.
Na hiszen, lett is volna nemulass a gyermeknek, mert rohant neki Vasgyúró nagy fenekedéssel, hogy most porrátöri minden íze-csontját. Hanem akkor eléállott János is, a szemére hányva minden bűnét.
A Vasgyúró erre elszégyellette magát, lehajtotta fejét, sarkon fordult és eloldalgott a háztól. Tán még most is vándorol az Istenadta.
János aztán a szépséges aranyleányt feleségül vette, még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.
|
