Volt egyszer egy igen-igen szegény ember. Semmije nem volt a világon a három fián meg a parányi házacskáján kívül.
Ezt a kis házat mind a három fiú szerette volna örökségül kapni. Az apa azonban egyformán kedvelte mindegyik fiát; nem tudta, mitévõ legyen, hogy se meg ne rövidítse, se meg ne szomorítsa egyiküket sem. Igaz, eladhatta volna a házát, és árát szétoszthatta volna a gyerekek közt, de erre sehogyan sem tudta rászánni magát. Itt élt az apja, itt a nagyapja, sõt még a déd- meg az ükapja is, tõlük örökölte ezt a hajlékot, azért ragaszkodott annyira hozzá.
Addig-addig töprengett, míg végül egy jó gondolat ötlött az eszébe.
- Próba szerencse, menjetek el világot látni - mondta a fiúknak. - Tanuljatok valami jó mesterséget. Ha visszatértek, azé lesz a ház, akinek a legjobb lesz a mestermûve.
A fiúk szívesen ráálltak a dologra.
- Én patkolókovács leszek - mondta a legidõsebb.
- Én borbély - mondta a középsõ.
- Én meg vívómester - mondta a legkisebbik.
Kitûzték a napot, amikor ismét találkoznak a szülõi házban, aztán búcsút vettek az édesapjuktól, megölelték egymást, és ment ki-ki a maga útjára. Mindegyik derék mestert talált és jól kitanult nála.
A kovácsnak az lett a dolga, hogy a király lovait patkolja. Míg az üllõ pengett, míg a vas szikrája hullott, s míg a patkót a ló lábára fölverte százszor elmondta magában: "Most már semmi hiba nem lehet: tiéd lesz a ház!"
A borbély reggeltõl estig csupa elõkelõ urat borotvált, s ahogy a habot verte, ahogy a borotvát fente, egyre csak azon járt az esze, hogy a házat senki más nem kaphatja meg, csakis õ.
A harmadik fiú egy híres-neves vívóhoz került. Eleinte meg-megtáncoltatták, de õ összeszorította a fogát, és egy percre se vesztette el a bátorságát. "Ha egy-két vágástól megijedsz, sosem nyered el a házat!" - biztatta magát, és meg is tanult mindent, amit abban a mesterségben megtanulni lehetett.
Letelt a kiszabott idõ; a testvérek hazatértek az apjukhoz.
- Mesterek vagyunk mind a hárman - mondták -, de hogyan mutathatnánk meg, mit tudunk?
Összeültek, és tanakodni kezdtek. Amint tanakszanak, látják, egy nyúl üget feléjük a mezõn.
- No, ez éppen kapóra jön! - mondta a borbély. Kapta hamar a tálat, szappant, ecsetet, szaporán habot vert, csak úgy futtában beszappanozta és megborotválta a nyulat, mindössze a pofaszakállát hagyta meg.
- Ez már igen - mondta az apjuk -, ilyet még nem láttam! Ha a másik kettõ nem tesz túl rajtad, tiéd lesz a ház.
Nem sok idõ múlva egy uraság robogott arra a hintóján.
- Ide nézzen, édesapám, mit tudok én! - kiáltotta a kovács.
Kapta a szerszámait, a hintó után vetette magát, s akárhogy vágtattak a lovak, mind leszedte róluk a régi patkót, s újat vert a lábukra, csak úgy futtában.
- Derék legény vagy - dicsérte meg az apja -, látom, te is jól érted a mesterségedet. Igazán nem tudom, melyiktek érdemli meg jobban a házat: a bátyád vagy pedig te.
Kint álltak a ház elõtt, s éppen megeredt az esõ. A legkisebbik fiú nem szólt semmit, csak kihúzta a kardját, és forgatni kezdte a fejük fölött, olyan gyorsan, hogy egyetlen esõcsepp nem sok, annyi sem esett rájuk. A zápor egyre jobban nekieredt, most már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék; a fiú forgatta, forgatta a kardot, hogy csak úgy suhogott a levegõben; õk meg álltak mellette, és olyan szárazak maradtak, mintha az eresz alá húzódtak volna.
Mikor a zivatar elvonult, és a fiú leeresztette a kardját, azt mondta az apjuk:
- Itt nincs vita, édes fiam: tiéd a ház.
Ez ellen a másik kettõnek sem lehetett szava.
De mert jó testvérek voltak, és szerették egymást, együtt maradtak, ott ûzte mindegyik a maga mesterségét a régi kis házban: a kovács patkolt, a borbély borotvált, a vívómester pedig vívni tanította a legényeket.
