Egyszer egy király elment vadászni egy nagy-nagy erdõbe. Olyan sebesen ûzte a vadat, hogy a kíséretébõl senki nem tudott a nyomában maradni. Mikor leszállt az este, megállt, körülnézett: akkor látta, hogy eltévedt. Megfújta a vadászkürtjét. A hang végigzengett a tájon, aztán elhalt a lombok közt, és nem felelt rá senki. Útnak nyoma sem volt sehol, bármerre keresgélt, csak a sokéves avar zörgött a lába alatt, mintha soha senki nem járt volna erre.
Hanem a mély csöndben egyszer csak zörrent valami, és a homályban egy rezgõs fejû öreganyóka tûnt föl a fák közt. A király megörült, hogy végre élõ lelket lát. Megszólította, mert hát nem tudta, hogy boszorkány.
- Kedves öreganyám, nem mutatnád meg nekem, merre jutok ki az erdõbõl?
- Megmutatnám, hogyne mutatnám - felelte az anyó -, csakhogy annak van ám egy feltétele; ha nem teljesíted, sose kerülsz ki a rengetegbõl, éhen veszel benne.
- Mi az a feltétel? - kérdezte a király.
- Az, hogy elvedd a lányomat. Szebbet úgysem találsz nála a világon; igazán megérdemli, hogy a feleséged legyen.
A király nem tehetett mást: mindent megígért.
- Akkor gyere velem a kunyhómba - mondta a vénség -, mindjárt nyélbe is ütjük a dolgot.
A kunyhóban már várta õket a lánya. Mosolyogva, szívesen fogadta a võlegényt. Igen-igen szép volt, hanem a királynak mégsem tetszett; maga sem tudta, miért, valahányszor ránézett, mindig titkos borzadást érzett a szívében. De a szavát már nem vonhatta vissza; kénytelen-kelletlen nyergébe emelte a lányt, s elindult vele arrafelé, amerre az öregasszony mutatta. Szerencsésen haza is ért a kastélyába, és másnap megtartották a fényes lakodalmat.
Volt a királynak az elsõ feleségétõl hét gyermeke, hat fiú meg egy lány; azokat a világ minden kincsénél jobban szerette. Most aztán attól tartott, a mostohaanyjuk majd rosszul bánik velük, talán még kárt is tesz bennük, Ezért egy szép napon elvitte õket a rengeteg erdõ közepébe, egy messzi kastélyba. Jó rejtekhely volt ez a gyerekeknek: messze esett mindentõl, maga a király sem talált volna rá, ha egy jó tündértõl nem kap egy varázsgombolyagot. Ha azt maga elé hajította, a fonál önként legombolyodott, és megmutatta neki, merre kell mennie.
Most, hogy biztonságban tudta szíve kedves magzatait, a király minduntalan látni akarta õket; ha csak tehette, ellátogatott hozzájuk. Olyan gyakran volt távol a palotájából hogy az új királynénak végül is feltûnt a dolog. Fúrni kezdte az oldalát a kíváncsiság, mindenáron tudni kívánta, mi keresnivalója van annyiszor az urának egyedül az erdõben. Megvesztegette hát a király szolgáit s azok jó pénzért mindent elárultak neki, és még a varázsgombolyag titkát is kiadták.
Attól fogva a királyné egyebet sem csinált, mint reggeltõl estig fehér selyembõl ingecskéket szabott; valahányszor az ura benézett hozzá, mindig a varróasztalkája mellett találta. Meg is dicsérte a szorgalmáért.
"Lám, milyen igazságtalan voltam - mondta magában. - Hogy idegenkedtem ettõl az asszonytól, pedig látni való, hogy derék, dolgos, jószívû teremtés."
Honnét tudta volna, hogy a királyné eltanulta anyjától a boszorkánymesterséget, és mindegyik kis ingbe belevarrt valami varázsszert? Egészen megbarátkozott az új feleségével, és amikor egyszer hosszabb vadászatra indult, nyugodtan hagyta rá a palota gondját. A királyné csak ezt várta!
Alighogy az ura eltûnt a vadászokkal, kilopta a szekrénybõl a gombolyagot, fogta az ingecskéket, és nekivágott az erdõnek.
A hat fiú éppen az udvaron játszott. Már messzirõl észrevették a guruló gombolyagot. Azt hitték, az édesapjuk jön, és boldogan elébe szaladtak. A királyné meglapult az egyik terebélyes fa mögött, s amikor a fiúk odaértek mellé, mindegyikre rádobott egy inget. Azok meg, ahogy a selyem a testükhöz ért, nyomban hattyúvá változtak, és elszálltak a messzeségbe.
A királyné abban a hiszemben volt, hogy a királynak csak hat fia van, a lányáról nem tudott. Mikor véghezvitte a varázslatot, egy ideig még a hattyúk után nézett, aztán elégedetten hazatért, azt hitte, örökre megszabadult a mostohagyermekeitõl.
A hetedik gyerek, a király lánya azonban aznap nem ment le játszani a testvéreivel az udvarra. Fönt maradt a szobájában, ablakához ült, s azon ábrándozott, merre jár, mit csinál s mikor látogatja meg õket ismét az édesapjuk. Onnét, az ablakából látta azután, hogyan gurul elõ a varázsgombolyag, hogyan változtatják hattyúvá a testvéreit, s hogyan száll el a hat hattyú az erdõ fölött a messzeségbe.
Másnap megjött a király, de csak a lányát találta a kastélyban: ott sírdogált egymaga a szobájában.
- Hát a testvéreid hol vannak? - kérdezte az édesapja.
- Jaj, kedves jó apám, ne is kérdezd! Elmentek, magamra hagytak! Elmondott neki mindent, amit az ablakból látott, és hat fehér tollat mutatott bizonyságul: a hattyúk hullatták el, mikor elszálltak az udvar felett!
A király nagyon elbúsult, de egy percre sem gondolta volna, hogy a királyné mûvelte ezt a gonoszságot.
- Biztosan boszorkányok vették átok alá ezt a kastélyt - mondta. Haza is viszlek, édes lányom, nehogy még téged is valami baj érjen.
- Csak még erre az éjszakára hagyj itt - könyörgött neki a lány, mert hát a mostohájától mindennél jobban félt a világon -, megvárom, hátha mégiscsak hazajönnek a bátyáim!
- Jól van - egyezett bele a király -, de úgy készülj, hogy holnap érted jövök, és magammal viszlek.
Búcsút vettek egymástól, a király hazatért a palotájába, a lány pedig megvárta, míg besötétedik, akkor elhagyta a kastélyt, és nekivágott a rengetegnek. Ment egész éjszaka, ment másnap is, de alkonyat felé már úgy erõt vett rajta a fáradtság, hogy majd összeroskadt. Akkor nem messze kunyhót pillantott meg a fák közt; még volt annyi jártányi ereje, hogy el tudott vánszorogni odáig.
A kunyhóban kis szobát talált, a szobában hat ágyat, de egyikbe sem mert belefeküdni. Bebújt az utolsó alá, lekuporodott a földre, hogy majd ott tölti az éjszakát.
Amint a nap leáldozott, egyszerre suhogást hallott, és hat fehér hattyú szállt be az ablakon. Leültek a földre, és ráfújtak egymásra. Abban a pillanatban lehullott a tolluk, s mint egy ing, levált a hattyúbõrük; nem hattyúk voltak többé, hanem hat szép fiú.
A lány nyomban ráismert a testvéreire. Elõbújt az ágy alól, és boldogan borultak egymás nyakába.
De az örvendezés nem tartott sokáig.
- Nem maradhatsz velünk - mondta a legidõsebb fiú -, mert csak egy negyedórára vethetjük le esténként a hattyúbõrünket, és ölthetjük fel emberi alakunkat, aztán újra vissza kell változnunk madárrá.
- És én nem válthatnálak meg benneteket? - kérdezte a lány.
- Nagyon súlyos feltétele van annak - szólt a fiú. - Hat kerek esztendõn át egy árva szót sem szólhatsz, még csak el sem mosolyodhatsz, és hat kis inget kell varrnod csillagvirágból. De ha csak egyetlen szót is ejtesz közben, egész munkád kárba vész.
Ezzel le is telt a negyedóra; a fiúk hattyúvá váltak, és nagy szárnysuhogással kirepültek az ablakon.
A lány magára maradt, s azt gondolta: "Ha addig élek is, megszabadítom õket a varázslattól!"
Elhagyta a kunyhót, mert félt, hogy ott talán rablók törhetnek rá, bement mélyen az erdõbe, fölkuporodott egy fára, azon töltötte az éjszakát. Ahogy megvirradt, nekilátott a munkának: gyûjtögette, varrogatta a csillagvirágot. Beszélnie nem volt kivel, nevetni meg nem volt kedve; így éldegélt az erdõben, reggeltõl estig a munkája fölé hajolva.
Történt egyszer, amikor már jó nagy idõt töltött a vadonban, hogy annak az országnak a királya vadászatot tartott az erdõben, és vadászai elvetõdtek a fához, amelyiken a lány varrogatott.
- Hát te ki vagy? - kérdezték tõle. - Mit keresel ott a fán?
De a lány nem felelt.
- Gyere le hozzánk, ne félj, nem bántunk! - biztatták.
Hanem õ csak a fejét rázta. A vadászok tovább faggatták, õ meg ledobta nekik elõbb az arany nyakláncát, aztán az övét, aztán sorra minden fölösleges holmiját, csak hogy végre békén hagyják; a végén nem maradt egyebe, csak az egy szál inge.
De a vadászok nem tágítottak, végül is fölmásztak érte a fára, lehozták, és a király elé vezették.
A király vallatóra fogta; ahány nyelven csak tudott, mindegyiken megkérdezte tõle, hogy került az erdõbe, mit keres fenn a fán. De a lány nem felelt, csak nézett, nézett maga elé szomorúan, kezében egy félig kész csillagvirág ingecskével. Olyan szép volt így, hogy a királynak megdobbant érte a szíve, és igen-igen megszerette. Ráborította a vállára fényes bársom-palástját, nyergébe emelte, és hazavitte a kastélyába.
- Nem bánom, ha néma is - mondta -, vagy õt veszem feleségül, vagy senkit a világon.
És néhány nap múlva egybe is keltek.
Csakhogy volt ennek a királynak egy gonosz szívû anyja; ennek sehogyan sem tetszett a fia házassága, s egyre-másra szapulta az új királynét.
- Ki tudja, miféle fajzat - mondogatta. - Úgy jött ide, egy szál ingben, mint egy koldusasszony, és ráadásul még beszélni sem tud. Nem való ez király feleségének.
Egy esztendõ múlva kisfia született a néma királynénak. Csipkés pólyába bújtatták, s odafektették az édesanyja mellé az ágyra, de az még csak rá se mosolygott a gyerekére.
- Mondom én nektek, hogy szívtelen, gonosz teremtés ez! - mondta a király anyja. Alig várta, hogy beesteledjék, s amikor a királyné egy kicsit elszenderült, ellopta tõle a csecsemõt, egy lovas emberrel messze földre küldte dajkaságba, õ maga meg szaladt lélekszakadva a fiához.
- Most aztán te magad is meggyõzõdhetsz a feleséged komiszságáról! - kiáltotta. - Gonosz teremtés, nem elemésztette a kisfiacskáját!
De a király nem hitte a vádat, és nem engedte, hogy akár egy ujjal is bántsák a feleségét. Az meg csak ült, ült, és varrta az ingecskéket; aki gyerek volt a király udvarában, az mind neki gyûjtötte a csillagvirágot.
Telt-múlt az idõ; egy esztendõ múlva megint fia született a királynénak. Az öreg királyné megint ellopta tõle a csecsemõt, és megint vádat emelt ellene az uránál, de az most sem tudott hitelt adni az árulkodásnak.
- Lehetetlen, hogy ez a kedves, jó asszony ilyesmire vetemedjék mondta. - Ha nem volna néma, tudna védekezni, és napnál fényesebben kiderülne az ártatlansága.
Hanem amikor harmadévben is minden ugyanígy történt, és a gonosz anyós megint ellopta az újszülöttet, a király sem tehetett egyebet, átadta szegény asszonyt a bíróságnak.
Az csak állt némán a bírák elõtt, kezében egy félig kész ingecskével, és meg sem rebbent az arca, amikor kimondták fölötte az ítéletet, hogy tûzhalált kell halnia.
Bevitték a poroszlók a siralomházba, de õ ott sem törõdött semmi mással, csak az ingecskével, egész éjjel azt varrta sebes öltésekkel. Reggel pedig meghúzták a város harangjait, megverték a gyászdobokat, s kivitték a királynét a vesztõhelyre.
Fönt állt már a máglyán, karján a hat ingecskével; elkészült valamennyi, éppen csak a hatodiknak hiányzott az egyik ujja.
Még egyszer felolvasták az ítéletet, aztán elõléptek a hóhérok, hogy meggyújtsák a tüzet.
Abban a pillanatban hat fehér pont tûnt fel a láthatáron: hat fehér hattyú bontakozott ki a kéklõ égbõl.
A királyné meglátta õket, s nagyot dobbant a szíve örömében, mert tudta, hogy eljött a szabadulásuk.
Ezen a napon telt le a varázslat hat esztendeje.
A hattyúk köröztek egyet a máglya felett, aztán leereszkedtek, odaszálltak a királynéhoz, az meg sorra rájuk vetette a hat inget. Abban a pillanatban lepergett a tolluk, lehullott a hattyúbõrük; hat sudár, szép ifjú állt a máglya elõtt, csak a legkisebbiknek lebegett fehér hattyúszárny a bal karja helyén.
A néma királyné pedig megszólalt a máglyán, és a hangja szebb volt a legszebb ezüstcsengõ szavánál is:
- Édes férjem, most már beszélhetek. Letelt a hat esztendõ, megváltottam testvéreimet a varázslattól; tudd meg hát: hamisan vádoltak, ártatlan vagyok, nem én emésztettem el a gyermekeimet, hanem a te szívtelen anyád rabolta el õket tõlem.
A király azon nyomban vallatóra fogta a háza népét. Egykettõre kiderült az igazság; elõállt egy öreg szolga, és kivallotta, hová rejtette a kicsi királyfikat.
- Kegyelmezz nekem, uram királyom! - mondta, és odaborult a király trónusához. - Nem követtem el semmi rosszat, parancsra cselekedtem!
- Az bûnhõdjék, aki ezt a gonoszságot kieszelte! - jelentette ki a király. S a bírák tûzhalálra ítélték az öreg királynét.
Az öreg szolga pedig tüstént lóra ült, nyargalt, ahogy csak bírt, és másnapra hazavitte a három gyönyörûséges kis királyfit. Szüleik boldogan ölelték a szívükre õket, és a királyné hat testvérével együtt talán ma is él, ha meg nem halt.
