Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé. Otthon egy ideig várták õket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelõzködött, és a keresésükre indult.
Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:
- Ez az együgyû maga akar megbirkózni a világgal - mondták -, mikor nekünk kettõnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!
- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.
A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.
Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok õket!
A két nagyobbik ráhagyta.
- Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták.
Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tûnt föl elõttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tõlük a víz színe.
- Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Elõre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok õket!
A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erõsködött, míg el nem álltak a szándékuktól.
Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belõle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idõsebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta:
- Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok õket!
- Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidõsebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket.
Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kõbõl való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremrõl teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette õket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltûnt.
Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidõsebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kõtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte:
"Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következõ három feladatot megoldja, megválthatja. Elõször: az erdõben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerbõl, aki keresi, kõvé válik."
A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdõbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kõvé vált.
Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kõvé vált.
Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sûrû mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kõre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt elõtte a fûben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idõ együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta:
- Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettõre el is tûntek a fûben.
A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak.
Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét."
"Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kõvé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt:
- Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet.
Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem.
Tökfilkó jóízûen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás elõtt?"
Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidõsebbik cukrot szopogatott, a középsõ szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet.
De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az!
Hát amint így emésztõdik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynõ lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynõ, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynõje, amelyiknek annak idején megmentette az életét.
A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett.
Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony.
A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kõvé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kõvizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kõgalambok, egyet-kettõt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban.
Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.
