Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltõl késõ estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:
- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra.
A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tõle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem gyõzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.
- Hajaj - búslakodott az öreg -, nem adhatok neked többet; a lelkemet kitehetem; mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar világban, mint amennyi a mindennapi betevõ falatra kell.
- Egyet se búsulj, édesapám! - felelte a fiú, mert azt nem olyan fából faragták ám, hogy egykettõre elveszítse a kedvét. - Ki tudja, nem válik-e majd ez is a javamra?
És mikor a favágó legközelebb megint az erdõbe készült fát vágni, elébe állt, azt mondta:
- Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.
- Nem úgy van az, édes fiam - felelte az apja -, diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is igen bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék én másikat, ha egyszer nincs rá pénzem?
- Kérd el a szomszédét - mondta a diák -, biztosan szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet.
A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdõre. A diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna.
Mikor a nap delelõre hágott, az öreg már elfáradt.
- Most megebédelünk, és pihenünk egyet - mondta -, utána kétszer olyan jól megy a dolog.
- Te csak dõlj le, édesapám - felelte a diák -, én nem vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdõben.
- Ó, te pernahajder! - korholta az öreg. - Addig lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dõlj le ide mellém.
A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdõben. Nagyon jól érezte magát a hûvös zöld lombsátor alatt.
"Jó élet a diákélet - gondolta -, de a favágó sem utolsó ember ám!"
Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó pár száz esztendõs fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát.
A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában:
"Ezen is fészkelhet vagy két tucat madár, ha nem több!"
Elkezdte körüljárni. Egyszerre mintha valami hangot hallott volna. Fülelt, és most már tisztán ki tudta venni, egy tompa hang azt kiáltozta:
- Engedj ki! Engedj ki!
Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit sem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat sem pillantott meg a levelek közt, nemhogy embert, aki beszélni tud. Akkor azonban megint megszólalt a tompa hang:
- Engedj ki!
Mintha lentrõl, a föld alól jött volna.
- Hol vagy hát? - kiáltott a diák elképedve.
- Itt a tölgyfa gyökerei közt - felelte a hang. És újból rákezdte: - Engedj ki! Engedj ki!
A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa nyögés:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha ki akarsz jönni, hát gyere! - mondta a diák, és kihúzta az üveg szájából a dugót.
Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a palackból. Növekedni kezdett; nõttön-nõtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan behemót nagy volt, mint a fél fa.
- Hallod-e, te diák! - dörrent rá rettenetes hangon a fiúra. - Tudod-e, mi lesz a jutalmad?
- Nem én - mondta a diák, és vállat vont. - Honnét tudnám?
- Hát akkor tudd meg! - üvöltötte a szellem. - Kitekerem a nyakadat!
- No, ezt elõbb is megmondhattad volna - szólt a diák -, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödbõl! Egyébként elõbb meg kell hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz.
- Szólnak, nem szólnak - dörgött a szellem -, megkapod, amit megszolgáltál! Mit gondolsz, jókedvembõl kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell!
- Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? - kérdezte a diák.
- Mert te kerültél elõször az utamba!
- Ebben igazad van, de azért olyan egykettõre mégsem megy a dolog. Honnan tudjam én, hogy valóban te ültél az elõbb a palackban? Elõbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szellem, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan nagyon akarod.
- Mit akarsz bizonyságul?
- Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az elõbb is te ültél benne.
- Ha csak ez kell! - zúgta gõgösen a szellem.
Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, már csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne.
Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek közé.
- No, itt most pihenhetsz ítéletnapig! - mondta.
És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, mert jócskán elmúlt dél, és a lombon már kissé ferdén tûzött át a napsugár.
Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:
- Engedj ki! Engedj ki!
- Ha bolond volnék! - felelte a diák. - Hogyisne! Hogy megint az életemre törj!
- Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész életedre!
- Aztán megint becsapsz, mint az elõbb!
- Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet!
A diák tûnõdött egy kicsit, aztán azt gondolta:
"Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel, majd elbánok vele!"
Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnõtt, akkora lett, mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt le a diákhoz:
- Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem.
Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam.
- Ez az egész? - kérdezte a diák.
- Ez - folytatta a szellem -, de ez a világ minden kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté válik.
- Várj - mondta a diák -, ezt elõször ki kell próbálni.
Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig; a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.
- No, látom, igazat szóltál - mondta a diák -, most aztán elválhatunk békességgel.
A szellem nagy zúgással eltûnt, a fiú meg visszament az apjához.
- Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? - dohogott az öreg. - Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam elõre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak nem fûlik a foga hozzá...
- Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam - szabadkozott a fiú.
- Pótlod, pótlod - morogta az öreg. - Szájjal, azt elhiszem, de nem munkával...
A fiú megfogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejszéje élét.
- Vigyázz onnét, édesapám! - kiáltotta. - Mindjárt kidöntöm ezt a fát.
És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra.
Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is ezüstbõl volt, pendült egyet; s kifordult a kéregbõl.
- Ejnye, édesapám - adta a diák az ijedtet -, miféle életlen, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem!
Az öreg odanézett.
Még a vér is elhûlt benne.
- Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz mibõl! Ez a te munkád haszna!
- Sose bosszankodjál, édesapám - csitította a diák -, majd én megfizetem.
- Mibõl, te tökéletlen? - tüzeskedett az öreg. - Csak tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél?! Mindig ilyen garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz, ni!
És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét.
Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint megszólalt a diák:
- Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább.
Az öreget megint elfogta a méreg.
- Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem még dolgom van, én itt maradok - aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette: - Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál.
A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az öreg favágó nem látta.
- Édesapám, most vagyok kint elõször az erdõn, nem találnék haza, gyere velem.
Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s elindultak hazafelé.
Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:
- Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a szomszédnak.
- Igazad van, édesapám - felelte a fiú -, talán kapok érte pár fillért az ócskásnál.
Elvált az apjától, de nem az ócskáshoz ment, hanem egy ötvösmesterhez.
- Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné...
Az ötvös elõször megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegére, méregette, latolgatta, végül azt mondta:
- Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.
- Hát mennyije van? - kérdezte a fiú.
- Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.
- Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor.
A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt. A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be:
- Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéért.
- Már kérdeztem - legyintett keservesen az öreg. - Egy tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija?!
- Biztosan neki sincs - mondta a diák -, éppen azért jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd örüljön.
Az öreg egészen elhûlt.
- Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?
- Meg a szívességért, hogy kölcsönadták - mondta a diák. Ezt meg tedd el te édesapám, élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz nem veszlek.
Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi történt vele az erdõben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát megtanult mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belõle, hogy csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrényben õrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének.
- Ennek köszönhetem hogy el tudtam végezni az iskolámat - mondta. - De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket.
Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként, vacsora után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdõn.
