Halász Józsi
Gyűjtötte: Benedek Elek
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény halászember, s annak egy nagy kamasz fia: Józsi. Meghal egyszer a halászember, meg a felesége is. Egyedül maradt Józsi ezen az árnyékvilágon. Nem maradt az apjáról egyebe a hálónál, s mikor evett Józsi, mikor nem. Mondták a szomszédok:
- Eredj, Józsi, próbálj szerencsét, állj be valahol szolgálatba!
De Józsi reggeltől estélig a porban heverészett, nem fogta a dolog.
Jól van, ha bizony nem dolgozott, nem is evett. Egyszer aztán, mikor a szeme is zöldet, vereset látott, fogta magát, elévette az apja hálóját, s elment a Küküllőre halászni.
Belenyomja a hálót a vízbe, azután kihúzza, aztán megint beléteszi, megint kihúzza. De akkora hal sem került a hálóba, mint a kicsi ujjam.
Megmérgelődik Józsi, s azt mondja:
- No, még egyszer beleteszem a hálót, s ha akkor sem fogok halat, elmegyek világgá.
Vízbe ereszti a hálót Halász Józsi, egy kicsi idő múlva kiemelinti, s hát abban egy olyan szép aranyhalacska fickándozik, hogy szeme-szája tátva maradt a csudálkozástól.
Bedugja a halat nagy örömmel a tarisznyájába, indul hazafelé, gondolja magában: majd a földesúrnak adja, legalább egy napot elenged a robotból.* Ahogy hazaér, az aranyhalacskát kiteszi egy tányérba, nézi, nézi, s egyszerre csak ugrik egyet a halacska, olyan szép kisasszony lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Ott mindjárt nyakába szökik Józsinak:
- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el egymástól.
Hát jól van! Paphoz mennek, összeesküsznek, élnek, ahogy tudnak. Egyszer csak azt kérdi az asszony Józsitól:
- Te Józsi, hát neked semmi sem maradott az apádról?
- Nekem-e, feleség? Nekem semmi sem az ég világán, csak az a háló, mellyel fogtalak.
- Hej, nem hiszem én azt, te Józsi! Volt a te apádnak földje is.
- Volt egy darab földje, megvan az most is - mondja Józsi -, de olyan magas hegyen van, hogy azt még soha senki meg nem szántotta.
- Gyere, Józsi, nézzük meg!
Szépen kisétálnak arra a magas hegyre, leülnek éppen arra a helyre, ahol a Józsi földje volt. Az asszony az ölébe veszi a Józsi fejét, ott mindjárt el is alszik. Akkor szépen fölkel az asszony, a ruháját a Józsi feje alá teszi. Honnét, honnét nem, kezébe került egy ostor, nagyot rittyent, hogy ég-föld megzendült belé, s hát amennyi sárkány a világon, mind ott termett abban a szempillantásban.
Kérdik az asszonytól:
- Mit parancsol, felséges asszonyom?
- Azt parancsolom, hogy erre a helyre olyan palotát építsetek, amilyen több nincs ezen a világon. Legyen abban a palotában minden, de minden. Azután építsetek egy istállót, abban az istállóban nyolc ökör, nyolc ökör mellé két béres; nyolc ló, nyolc ló mellé két kocsis. A csűrkertben legyen hat búzaasztag, s a csűrben csépeljen tizenkét cséplő.
Hej, édes istenem, csak mondani kellett a sárkányoknak, mire Halász Józsi felébredett, ott volt az apja földjén a gyémántpalota. Ott az istálló, benne az ökrök, a lovak, a béresek, a kocsisok, s a csűrben tizenkét cséplő verte-agyalta* a búzát, hogy döngött beléje a helyiség.
Felébred Józsi, dörzsöli a szemét, látja a szörnyű nagy gazdaságot, szeme-szája tátva maradt. Nem akarta hinni a feleségének, hogy ez mind az övé.
Na hiszen, ezentúl búját sem mondotta Halász Józsi, annyi mindene volt, hogy azt sem tudta, mije van.
Mondja egyszer a feleségének:
- Hallod-e, feleség, valamit mondanék.
- Gondold meg jól elébb, mielőtt mondanád.
- Hát én jól meggondoltam, s meg is mondom. Holnap pünkösd vasárnapja, hívjuk meg a földesurat ebédre.
- Ne hívd meg, Józsi, mert bizony mondom, kifogysz belőlem, ha meglát a földesúr.
De így, de úgy, ő meghívja.
Jól van, az asszony beleegyezik, de azt mondja, hogy ő mindent szépen elkészít az asztalra, a szolgálók legyenek bent a szobában, ő pedig szépen félrehúzódik egy szobába, nehogy meglássa a földesúr.
Befogat Józsi hat lovat a hintóba, nagyurasan hajtat a földesúr udvarába. Ott éppen három ács dolgozott az udvaron, s mondja az egyik:
- Nézzetek csak oda, milyen nagy úr lett abból a boldogtalan Józsiból.
De Józsi hallotta is, nem is ezt a beszédet. Fölmegy a földesúrhoz, köszönti illendőképpen:
- Adjon isten jó napot, nagyságos úr!
- Adjon isten, Józsi! Hát mi jóban jársz?
- Én bizony meghívnám a nagyságos urat ebédre, pünkösd vasárnapjára.
- Jó szívvel, Józsi, úgysem láttam még a házadat, s a gazdagságodat, pedig már elhozták a hírét az emberek.
Na, jól van, pünkösd vasárnapján befogat a földesúr négy lovat a hintóba, hajt a Józsi udvarába. Ottan Józsi elejébe szalad, egymást karon fogják, mint az urak szokták, felsétálnak a gyémántpalotába, aztán leülnek az asztalhoz, esznek-isznak. Kérdi egyszer a földesúr:
- Te Józsi, hát hol a te feleséged?
Mondja Józsi:
- Egy kicsit szemérmetes a feleségem, nagyságos úr, nem szeret férfiak között ülni.
Hát csak esznek-isznak tovább, jól mulatnak. Volt bor annyi, hogy egy vendégseregnek is elég lett volna, de az asszony nem került elé, nem jött be a szobába.
"Jól van - gondolta magában a földesúr -, majd meglátom máskor."
Kiüzent, hogy fogjanak be, megy haza. Befogják a lovakat, beül a földesúr a hintóba, s ahogy éppen a kapun kanyarodnék ki a hintó, visszapillant, meglátja az ablakban a Józsi feleségét. De hogy nézett rá, hogy nem, én azt nem tudom, elég az, hogy mikor a hintó hazaért, a földesurat le kellett szedni, úgy vitték föl a házába, s ahogy lefektették az ágyába, kétszer egymás után kirázta a hideg.
Másnap reggel az ácsok mind várják a nagyságos úrfit, de hiába várják, nem jő ki a palotából. Mondja a legidősebb ács:
- Elmegyek bé, meglátom, mi baja van a nagyságos úrfinak.
Bemegy az ács, jó reggelt köszön, de a nagyságos úrfi nem is fogadja.
- Talán bizony beteg az úrfi?
- Az vagyok, erős beteg vagyok, meg sem gyógyulok, hogyha enyém nem lesz a Halász Józsi háza s felesége.
Kimegyen az ács, mondja a társainak, hogy mi baja van a nagyságos úrfinak. Elkezdenek tanakodni, hogy mivel gyógyíthatnák meg. Egyik egyet mond, másik mást mond. Aztán abban egyeznek meg, hogy a nagyságos úrfi Halász Józsival hányassa el azt a nagy kőoszlopot, amelyik az ablaka alatt van. A helyit ültesse be szőlőfával. Még azon az éjen érjék meg a szőlő, abból a szőlőből egy kupa bort tegyen a nagyságos úrfi asztalára, s ha ennek nem volna képese, legyen a nagyságos úrfié a palotája is, a felesége is.
Mindjárt mondták a nagyságos úrfinak, hogy mit gondoltak ők ki.
Megörvend az úrfi, küldi az inasát, egyszeriben hívja ide Józsit. Hát jött is Halász Józsi, mégpedig hatlovas hintón. Megy fel az úrfihoz, köszönti illendőképpen, s kérdi:
- Mit parancsol, nagyságos úrfi?
- Én nem parancsolok neked semmit - mondja az úrfi -, csak azt mondom, hogy az ablakom alatt azt a nagy kőoszlopot még ma éjjel hányd el. A helyét szőlővel ültesd be. Az a szőlő meg is érjék az éjszaka, s tégy abból egy kupa bort az asztalomra, mert különben kifogysz a palotádból is, a feleségedből is.
Hazamegy nagy búsan Halász Józsi, mondja a feleségének, hogy mi történt.
- Egyet se búsulj - mondja az asszony -, te csak feküdj le s aludjál, a többit én eligazítom.
Ahogy estére kerekedett az idő, elévette az asszony aranycsapós ostorát, kiment az udvarra, akkorát rittyentett, hogy megcsendült-bondult belé az egész világ.
Hát abban a szempillantásban megtelik az udvar sárkányokkal, s kérdik:
- Mit parancsolsz, felséges asszonyunk?
Mondja az asszony:
- Látjátok-e ottan a nagyságos úrfi házát? Annak az ablaka alatt van egy nagy kőoszlop, egyszeriben hányjátok el, ültessetek a helyére szőlőt, de még ma éjjel megérjék, s mire pitymallik, hozzatok nekem egy kupa bort abból a szőlőből.
Elmennek a sárkányok, s hát ahogy hajnalodott, már hozták a kupa bort. Még ki sem virradott, felült Józsi hatlovas hintajába, ment a nagyságos úrfi udvarába. Aludott még az egész háznépe, s Józsi kinyitotta az ablakot, betette a kupa bort a nagyságos úrfi asztalára, s azzal szépen hazament.
Reggel, mikor fölébred a nagyságos úrfi, látja a kupa bort az asztalon. De rázni kezdi a hideg, s még hétszerte betegebb lett, mint volt annak előtte. Várják az ácsok, hogy jöjjön ki az úrfi, de nem jön ki. Hallják, hogy még betegebb lett, halálán is van tán. Ismét elkezdenek tanakodni, s azt határozzák, hogy a nagyságos úrfi csináltasson a palotája elé Józsival egy ezüsthidat. Az ezüsthíd mellett legyenek különbnél különb fák, azokon a fákon különbnél különbféle madarak énekeljenek szebbnél szebb nótákat.
Elémondják ezt az úrfinak, s küld is ez mindjárt Józsiért. Jő Józsi, mondja az úrfi, hogy mit akar. Meg sem állott, ment vissza nagy búsan a feleségéhez, s mondja, hogy mit akar a nagyságos úrfi.
No, azért ugyan kár volt búsulni, mert a felesége csak kiállott az udvar közepére, egy nagyot rittyentett aranycsapós ostorával, jöttek a sárkányok, s reggelre megvolt az ezüsthíd, az ezüsthíd mellett különbnél különb fák, a fákon különbnél különbféle madarak énekeltek szebbnél szebb nótákat.
Fölébred reggel az úrfi, hallja a gyönyörűséges szép nótákat, kitekint az ablakon, látja az ezüsthidat, ezüsthíd mellett a különbnél különb fákat, elváltozék a színében erősen, s még hétszerte erősebb beteg lett, mint volt annak előtte.
Reggel várják az ácsok az úrfit, de hiába várják, nem jött ki. Hej, hej, mit tudjanak csinálni?! Hogy s mint tudják meggyógyítani?
Mit lehetne kívánni olyat Halász Józsitól, hogy annak embere ne tudjon lenni? Tanakodnak, tanakodnak, s azt határozzák, hogy Halász Józsi hívja meg virágvasárnapjára az Istent ebédre, ezt bizonyosan nem tudja megtenni.
Bemennek az úrfihoz, elémondják, hogy mit gondoltak ki. Haj, de megörvend az úrfi! No, ez igazán jó lesz! Ha olyan nagy úr lett az a Halász Józsi, hívja meg az Úristent ebédre.
Elküld az úrfi Józsiért, jő is az mindjárt, s kérdi az úrfitól:
- Mit parancsol, nagyságos úr?
- Nem parancsolok én semmit, Halász Józsi, csak azt mondom én neked, hogy ha az Úristent virágvasárnapjára hozzám ebédre nem hívod, kifogysz a gyémántpalotádból, de még a feleségedből is.
Vagy búsult, vagy nem Józsi eddig, nagy erős búbánat nehezedett a szívére, a könnye is kicsordult, amikor a feleségének elkeseregte, mit kíván tőle a nagyságos úrfi.
Mondja az asszony:
- Te csak ne búsulj, Józsi, azt az esztendős bogos csikót nyergeld fel, meglátod, hogy még az égbe is elvisz az téged.
Volt az udvaron egy bogos, sánta csikó, mindig ott lődörgött, ügyet sem vetett rá eddig Halász Józsi. Hát azt felnyergeli, ezüstkantárt húz a fejére, felül a hátára, s akkor csak nekivág a magas levegőégnek a bogos csikó, száll feljebb-feljebb, s ahogy száll felfelé, lassanként megaranyosodik a szőre, s ím, egyszerre csak megáll a csikó az égnek a kapujában.
Leszáll Józsi a lováról, megköti a kapufélfához, aztán bekopogtat, nyitja Szent Péter a kaput, s kérdi:
- Hát te miért jöttél, fiam?
Mondja Józsi:
- Azért jöttem, hogy Isten ő szent felségét a földesuramhoz virágvasárnapjára meghívjam ebédre.
Ott ült az Úristen a trónusán, s mondotta Józsinak:
- Jól van, fiam, mondd meg a gazdádnak, hogy elmegyek, de egy földet vessen be árpával, az az árpa érjék is meg virágvasárnapja előtt, mert annak a magjából akarok kenyeret enni az ebéden.
Elbúcsúzik szépen Halász Józsi, felül a csikajára, s repült le a csikó fejjel lefelé. De Halász Józsi mindig az Úristen nevét kiabálta, s a csikó talpra esett, mikor a földre ért.
S hát ím - halljatok csudát! - a Józsi kertje mellett egy földön már meg is volt érve az árpa.
Elmegy Józsi az úréhoz, s mondja az Úristen üzenetét.
Hej, nagy búbánatnak adja a fejét a nagyságos úrfi, nem találta a helyét.
- Hát csak búsuljon az úrfi - mondta Józsi -, mert én is eleget búsultam.
S azzal hazament. Mire hazament, már meg is sütötték a kenyeret az új árpából. Hát jön Isten ő szent felsége Szent Péterrel, mennek egyenesen a nagyságos úrfihoz. Meglátja az úrfi, nagy ijedtségében reszketni kezd, mint a nyárfalevél, kiált a legényeknek, hogy zárják be a kaput, ne jöhessen be senki.
Hiszen meg is fordult mindjárt az Isten. Mondotta Péternek:
- Menjünk ahhoz a szegény emberhez ebédre.
Megfordulnak, s mennek a Józsi háza felé, ki a hegyre. Amint mennek kifelé, mondja Isten ő szent felsége Péternek:
- Nézz vissza, Péter, mit látsz?
Visszanéz Péter, s látja, hogy víz alatt van a nagyságos úrfi háza, udvara.
Aközben megérkeznek a Józsi udvarába. Kiszalad Józsi s a felesége, csókolják kezét-lábát Isten ő szent felségének, bekísérik a terített asztalhoz. Leül Isten ő szent felsége, s ebéd végén mondja Józsinak:
- Ezen a világon teríts asztalt a nyomorultaknak, a másvilágon neked is terítnek.
Azzal Isten ő szent felsége megáldotta Józsefet s a feleségét, s eltávozott Szent Péterrel.
|
