Tudom, hallottátok hírét a forrásairól híres Borszéknek. Annak a vidékén rengeteg erdős vidék között emelkedik egy sziklahegy: Vároldala a neve. Volt is vár ennek a tetején, de az csakugyan réges-régen lehetett, kő kövön nem maradt, csak valami sáncnak a nyoma.
Sok száz esztendővel ezelőtt, lehet bizony annak ezer esztendeje is, egy gazdag özvegyasszony lakott ebben a várban: Hiripné. Ennek a Hiripnének volt két fia: Domokos és Ábrahám, dali szép legény mind a kettő, az édesanyjok szeme fénye.
Hej, de rossz egy lélek volt ez az asszony! Azt emberi szó ki nem tudja beszélni. Csak úgy örült, örvendezett a szíve, ha a fiai az erdőben csatangoltak, jámbor utasokat fosztogattak. Volt is a vár pincéjében arany, ezüst temérdek. S valahányszor hazatértek a fiúk, várta a vár kapujában két virágkoszorúval, s mint valami vitéz daliákat, akik a csatából jönnek vissza, megkoszorúzta.
De még ez nem volt elég: leányokat is raboltak a Hirip fiúk. Amint megneszelték, hogy egy szép leány megmátkásodott, éjnek idején elrabolták, s azt többet aztán nem látta a mátkája, ott hervadott el a Hiripné várában.
Nem múlt el hét, hogy ne jött volna a vár alá egy-két legény, aki felkiabált:
- Hé, Hirip Ábrahám, add vissza a mátkámat!
- Hallod-é, Hirip Domokos, ha igazi vitéz vagy, gyere le a várból!
Hiszen nem kellett erősen híni a Hirip fiúkat: lejött mind a kettő. A vártól nem messze van két hegytető: Ábrahámnak hívják az egyiket, Domokosnak a másikat, ide állott ki rendesen a két Hirip fiú, s itt ontották vérét a szegény legényeknek, kik a mátkájukért életre-halálra viaskodtak. Ilyenkor a Hirip fiúk nagy diadallal tértek vissza a várba, s míg bent a szobákban keservesen sírtak a leányok, Hiripné áradozva tette fiai fejére a koszorút.
No, hanem egyszer mégis emberére talált mind a két Hirip fiú. Két gyászfeketébe öltözött dalia jött a vár alá, s lekiabálta a leányrablókat. Testvérek voltak ezek is: két Mikó fiú, s két testvér volt a mátkájok: két Lázár leány.
Lejöttek a Hirip fiúk, de mikor már kiléptek a vár kapuján, mindkettőnek megbotlott a lova.
Hirip Ábrahám haragosan vágta sarkantyúját a ló oldalába, hogy kiserkedett a vér utána.
- Nye, te, nye, hogy a kutyák egyenek meg!
- Vájják ki a szemedet a hollók! - mordult a lovára Domokos, s ő is úgy belevágta a sarkantyúját, hogy kicsordult a vér utána.
A lovak szomorúan nyerítettek fel, s sebes szélnél sebesebben vágtattak a rendes helyre. Ott állott a két Mikó fiú, egyik kezükben kard s a másikban buzogány. Egyszerre csapott össze a két dalia. A várból lehallatszott a Lázár leányok sírása, jajszava, lent meg döngött, rengett a föld a négy ló alatt; zúgott a levegő, amint a kardok s buzogányok összeverődtek.
Aztán egyszerre csak lefordult a lóról Hirip Ábrahám. Éktelen jajszava felhatott a várig. S ahogy felhatott, ím, Hiripné kezében elhervadt az egyik koszorú. Az első jajszóra jött a második. Domokos is holtan fordult le a lováról. Abban a pillanatban elhervadt a másik koszorú is.
Mikor a Mikó fiúk felvágtattak a várba, ott feküdt Hiripné a vár kapujában. Fejér volt az arca, mint a gyócsévirág. Gonosz lelke talán már a pokolban járt...
