Királyfiú kis Miklós
Székely népmese
Gyűjtötte: Kriza János
Egyszer volt egy király, s annak volt egy jó felesége. Mikor a királyné esztendeje férjhezment asszony volt, született neki egy szép kicsi fia. De az a fiú olyan síró volt, hogy mikor született, sírni kezdett, s a sírást el sem hagyta, hanem éjjel-nappal folyvást, örökké sírt két álló esztendeig. A király s a királyné éjjel sem alhatott a gyermek sírása miatt. Végül is összegyûjtötték a tudósasszonyokat s a híres orvosokat az egész országból, hátha azok valami módon el tudnák hagyatni a sírást avval a gyermekkel. A híres orvosok s a tudósasszonyok mindent elkövettek, amit gondolhattak, de semmire se mentek, a gyermek mind csak sírt folytonosan.
Volt ott a városban egy afféle szerencsemondó öreg cigányasszony. Az is meghallotta, hogy meg van a király szomorodva a gyermek sírása miatt. Elment hozzá, s azt mondta neki:
- Felséges király, mit fizetsz nekem, ha el tudom hagyatni a gyermekkel a sírást?
A király azt felelte:
- No, ha te meg, tudod tenni, hogy ez a gyermek ne sírjon, én mindent adok neked, amire csak szükséged van, s azután is, amíg élsz, az én udvaromból üres kézzel el nem mész.
A vén cigányné közel ment a gyermekhez, s azt mondta neki:
- Ne sírj, ne sírj, Királyfiú Kis Miklós, mert mikor betöltöd a tizenhét esztendõt, én neked megszerzem Lételenország királyának a leányát, s neked olyan szép feleséged lesz, amilyen még soha senkinek. nem volt kerek e világon. A vén cigányné ezt így elmondotta háromszor egymás után, s a gyermek arra úgy elhallgatott, hogy csak egy nyikkantást sem sírt azután, s jó hallgató gyermek lett belõle. A király ezen nagyon megörvendett, s annyi mindent adott
a vén cigánynénak, hogy az alig bírta haza vinni. Volt már mit adjon otthon a purdéknak.
A királyfi nevekedett napról napra, s mikor betöltötte a tizenhét esztendõt, jelentette az apjának, hogy õ meg akar házasodni. A király egy darabig mondogatta neki, hogy várakozzék, még nincs itt az ideje, még igen ifjú, de mikor látta, hogy a fiú erõsen áll a feltétele mellett, nem sokat ellenkezett vele, hanem elészámlált sok király- s hercegkisasszonyt neki, hogy válasszon közölük. De a királyfi azt mondotta, hogy neki nem kell más leány, csak Lételenország királyának a leánya, akit a vén cigányné ígért neki, mikor õ két esztendõs volt.
- Haj, fiam - azt mondja a király -, hátha ahhoz nem lesz szerencséd, mert én soha még hírét sem hallottam Lételenországnak.
- Márpedig én - azt mondja a királyfi - addig megyek, ha a lábam térdig elvásik is, amíg meg nem találom azt a leányt.
A király látta, hogy nem tartóztathatja a fiát, elkészítette hát az útra jó móddal, minden útiköltséggel, ahogy egy királyfihoz illett.
Volt a királyfinak egy hûséges inasa, azt maga mellé vette útitársul, lóra ültek, s megindultak ki a királyi városból. Mentek, mentek, már ugyan sietve, mint a házasuló legény szokott menni, míg nagysokára, hosszú, terhes utazás után egy nagy havasba jutottak. Ahogy ott mennek, megpillantanak egy remeteházat. Egy igen-igen öreg asszony lakott abban, aki be szokott fogadni minden utazót szállásra. A királyfi is bement a házba, szállást kért éjszakára, és be is fogadta a vénasszony õket. Este sokfélérõl beszélgettek, s a királyfi elmondotta, hogy õ hova szándékozik. Eddig jövõ útjában mindenkitõl megkérdezte, hogy hol van az a Lételenország, de mind azt felelték, hogy annak még hírét sem hallották. Most megkérdi a vénasszonytól is, hogy nem tud-e arról az országról valamit, hogy õ arra vehesse útját.
A vénasszony azt mondotta neki:
- Kedves fiam, már háromszáz esztendeje, hogy itt lakom, de hírét sem hallottam annak az országnak. Pedig annyi idõ alatt sok jövõ-menõ megfordult az én házamnál. De van nekem egy cselédem, akit én küldözgetek országról országra, most is oda van követségben, az alighanem tud mondani holnap reggel valamit.
A királyfi alig várta, hogy megvirradjon, hogy végre nagysokára halljon valamit Lételenországról. Szinte álmatlanul töltötte az egész éjszakát.
Reggel, mikor felkeltek, az öregasszony kiállott egy vasostorral az ajtó elé, s avval olyat csattintott, hogy az egész havas megrendült bele. S akkor néz ide, néz oda, de nem lát jönni senkit. Megharagszik, ismét olyat csattint, hogy az egész ház megmozdul, még a padlásból s hullott a por, s mégsem jött senki. Harmadszor olyat csattintott, hogy hét országra elhallatszott, s akkor elõjött egy holló, s leszállott az ajtó eleibe.
- Hát ilyen késõn kell jönni? - azt mondja a vénasszony. Mindjárt kitekerem a nyakadat, hogy így megkéstél.
- Kedves jó asszonyom, nem jöhettem hamarább - mentegeti magát a holló -, mert leszállottam volt Lételenország királyának a veteményeskertjében egy szép dinnyére. A kertész meglátott, s ellõtte egyik lábamat s három tollat a jobb szárnyamból. Ezért késtem oly sokáig.
Hej, megörvend a királyfi, azt hitte, hogy most már bizonyosan célt érnek.
A vénasszony megparancsolta a hollónak, hogy vezérelje el ezeket az utasokat Lételenország királyához.
- Asszonyom - azt mondja a holló -, kezedben az életem, de ha a nyakamat elvágod, akkor sem megyek többször oda, ahol így bántak velem, hanem elmegyek a határszélig, s onnan az ország határa szélétõl megmutatom a szállóidnak, hogy hol van Lételenország királyának a városa s a fényes kastélya.
- Az is jó - azt mondja a vénasszony -, induljatok.
A holló szárnyrakelt, megindult, utána a királyfi s az inas. De minthogy ezek nem tudtak lépést tartani vele, a holló leszállott egy-egy fára, ott megvárta õket, ismét elébbrepült, s ismét megvárta, mindaddig, míg elértek egy iszonyú magas kõsziklát, tízszer magasabbat, mint a Fogarasi-havasok. Az a kõszikla éppen a határszél volt. Felmentek annak a kõsziklának éppen a tetejére, s a holló megmutatta onnan a királyfinak s az inasának az egész Lételenországot, megmutatta a király fõvárosát s a kastélyát is, s azt mondotta nekik:
- No, én már tovább nem mehetek, hanem ti menjetek be abba a fényes városba. Ihol ne, itt adok nektek két tollat a szárnyamból, ezt tartsátok a kezetekben, s mikor a királyi kastélyhoz érkeztek, csak legyintsetek a tollúval a kastély felé, s arra a legyintésre minden élõ teremtés úgy elalszik a kastélyban, mint a föld. Még a légy is elalszik arra. Ti akkor menjetek be a király veteményeskertjébe, ott van két szép dinnye egymás mellett, mégpedig olyan szép és olyan nagy dinnye, amilyen nagyot még eddig senki sem látott. Abban a két dinnyében van a király két szép leánya. Mihelyt a kertbe bementek, egyszerre kapjátok fel ketten a két dinnyét, dugjátok tarisznyába, fel a lóhátra, s akkor ugyan haladjatok visszafele, amilyen gyorsan csak tudtok. De te, király, ha ezt a két dinnyét elhozhatjátok, meg ne próbáld, hogy megkezdd a magadét, míg olyan helyre nem jutsz, ahol neked egy fertály borod, egy sarkalat kenyered s egy darab sülted nem lesz.
A holló, ahogy ezeket elmondotta, elment visszafelé. A királyfi pedig bement az inassal Lételenországba, be a fõvárosba, s ott megálltak a királyi kastélyhoz közel. Amint ott állanak, egy nagy légy repült feléjük a kastély felõl, az inas feléje legyintett a tollúval, amelyet a hollótól kapott, s arra a légy leesett a földre. Nézi az inas, hát nem mozdul. Azután egy galamb repült feléjük, egy fehér galamb a kastélyból, a királyfi annak is feléje legyint a tollúval távolról, s arra a galamb is csak leesik a földre.
Odamennek, nézik, s hát nem mozdul az sem. Erre azt mondják:
- No, most már mind alusznak a kastélyban, mehetünk.
Bementek hát a kertbe, felkapták a két dinnyét, feltették a lovakra, s mentek vissza, mint a szél. Míg a kõsziklához érkeztek, felébredt a király, észrevette, hogy oda a két leány. Utánuk eredt tizenkét fegyveressel, de mire utolérte volna, a királyfi túljárt a kõsziklán az inassal. Annak a királynak nem volt szabad túImenni a határszélen fegyveresekkel, megállott a kõszikla tetején, s utána kiáltott a királyfinak:
- Jól van, elvitted a leányomat, de ha meg nem becsülöd, búját vallod - s avval visszatért a maga városába.
A királyfi vitte a leányt a dinnyében nagy örömmel, s mikor abba a havasba értek, amelyben szállásoltak volt azelõtt, leszállottak a lóról, s leültek egy fa alá pihenni. A királyfi nézegetni kezdi a dinnyét, s nem nyughatott a kíváncsiságtól, hogy meg ne nézze, mi van benne. Megszegi a dinnyét, s hát kiugrott abból egy angyali szép leány, s azt mondja a királyfinak:
- Te az enyém, s én a tied, de van-e egy pohár bor, egy darab kenyér s egy kis sült?
A királyfi erre azt felelte nagy szomorúan:
- Most nincs, édes kincsem, de lesz.
Mihelyt a királyfi ezt kimondotta, a leány abban a helyben mindjárt meghalt. A királyfi, mikor ezt látta, úgy megbúsult, hogy a kardjába akart ereszkedni bújában, de az inas kivette kezébõl a kardot, s azt mondotta:
- Ne búsulj már azért a leányért, ha így történt a dolog, én odaadom neked az én dinnyémet.
A királyfi elvette hát az inastól a dinnyét s továbbindultak.
Amíg a királyfi utazott hazafelé, azalatt három vándorló rátalált a király meghalt leányára az erdõben, megismerték, hogy ki leánya volt, s hazavitték úgy meghalva az apjához, Lételenország királyához. Annak a királynak volt egy világhírû orvosa, s az az orvos egy óra alatt feltámasztotta a leányt az õ életadó balzsamával.
A királyfi s az inas azalatt egy vendégfogadóba érkeztek, egy kis erdõ aljába. Ott a királyfi sültet, bort s kenyeret rendelt, s mikor elõhozták, fogta magát, s megkezdette a dinnyét. Hát abból elõállott egy aranyhajú szép leány, s a legelsõ szava az volt:
- Te az enyém, én a tied. De van-e egy pohár borod, egy darab kenyered s egy kis sülted? - hogy volt, a leány evett s ivott.
Ott mulattak hárman egy kevés ideig, azután kiültek egy kispadra, az ajtó elé, s ott beszélgettek együtt. Ahogy ott beszélgetnének, egyszer csak három varjú leszállott a közelben egy fára, s a kisebb varjú azt mondja:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed benne, mert mikor hazaviszed, a kastély kapuja betörik, s agyonüt téged.
Akkor azt mondja a másik varjú:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed benne, mert mikor hazaviszed, ha a kapu reád nem szakadna is, de amíg vacsorálsz, a torkodon akad egy darab csont, s meghalsz tõle.
Megrázza magát a legöregebb varjú, egy ötszáz esztendõs, s azt mondja:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed benne, mert ha a kapu reád nem szakad is, ha a torkodon csont nem akad is, amikor vacsorálsz, reád omlik a palota, s odaöl téged. Aki ezt most rajtad kívül hallja, s mások elõtt elmondja, változzék kõbálvánnyá.
A királyfi egy kevéssé megütõdött a vén varjú szavára, de gondolta magában, mit tud a varjú a jövendõhöz, mikor az ember sem tud, s hazafelé indult a szép leánnyal s az inassal.
Mikor a fõváros határához érkeztek, megállottak. A királyfi beküldötte az inast a városba, hogy küldje ki eleibe az apját, az öreg királyt, hogy illendõ módon vihesse be a kastélyba Lételenország királyának a leányát.
Az öreg király ki is ment a fia eleibe a határszélre a tanácsosaival, s az inas otthon maradott. Mikor az öreg király eltávozott a palotából, az inas földig lerontatta a kaput, azután elfutott a szakácsokhoz, s megparancsolta nekik, hogy az ételben semmi ne maradjon, csak lé s csupa hús, mikor az asztalra feladják, s a levet megszûrette kétszer-háromszor is. Azután egy hosszú asztalt készíttetett, de nem a palotában, hanem az udvar közepén, nehogy a vén varjú szava beteljesedjék, s a királyfit, a leányt s az egész vendégsereget valami veszedelem érje. Csak csupa fatányérokat, fakanalakat rakott az asztalra, s ott forgolódott az asztal körül. Megérkezik az öreg király a fiával s a leánnyal s a kísérõkkel. Látja, hogy a kapu lerontva, az asztal az udvar közepén, nagy haragra lobban, s azt mondja:
- Ki volt az a gazember, aki így megcsúfolta a fiamat? A kapu lerontva, az asztal az udvar közepén, mint a béreseké, azon is fatányér, fakanál!
A cselédek megmondották, hogy ez mind az inas dolga. Az öreg király nagy haragjában fejét akarta vetetni a szegény hûséges inasnak, de az inas elõállott, s azt mondta:
- Felséges királyom, kegyelem fejemnek, ezt én mind jó célból cselekedtem. Amikor jöttünkben egy vendégfogadó elõtt ültünk, én, a királyfi s a királyleány, három varjú leszállott egy közeli fára, s a legvénebb, az ötszáz esztendõs, azt kiáltotta a másik kettõ után: "Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed benne, mert ha a kapu reád nem szakad is, ha a vacsora alatt a torkodon csont nem akad is, ha ezt elkerülheted is, de ma, mikor vacsorálsz, reád omlik a palota, odaöl téged, s ez az utolsó megesik rajtad." S még azt is mondotta az az öreg varjú, hogy aki ezt hallja, s mások elõtt elmondja, változzék kõbálvánnyá. Én azért rontattam le a kaput, mert féltettem a királyfit, s azért készíttettem az asztalt az udvar közepére s nem a palotába, hogy ha a varjú jövendölése szerint a palota be is találna szakadni vacsora idején, meg ne ölje felségedet s a királyfit s az egész díszes vendégsereget, akik ma estére ide hivatalosak.
Az öreg király, mikor ezt végighallgatta, helybenhagyta az inas dolgát, megdicsérte õt az okosságáért, de annak a szegény inas nem örvendhetett, mert abban a pillanatban kõbálvánnyá változott az udvar közepén. Ezen mind az öreg király, mind a fiatal, mind pedig a királyleány erõsen megszomorodtak, de mindamellett asztalhoz ültek a vendégekkel együtt, s vacsoráltak a fatányérokból a fakanalakkal.
Hogy felkeltek az asztaltól, a királyfi megsétálta magát a kertben a királyleánnyal, onnan visszament az udvarra, s azt mondta a leánynak:
- De én bizony nem sokat adok egy hitvány varjúnak a szavára, úgyis eltelt már a vacsora ott kint, bemegyek a palotába, a cselédházban csak nem hálhatok az éjjel.
A leánynak eszébe jutott, amit az inas a varjú szava után mondott, kérlelni kezdte a királyfit, hogy ne menjen. De a királyfi nem hallgatott rá, csak megindult elöl, s a leány távolról ment utána. Mikor a királyfi a küszöbre tette a lábát, a palota letörött nagy ropogással, s odaölte a királyfit.
A fia halálán igen megbúsult az öreg király, s megbúsult a királyleány is, hogy már a királyfi is oda, s a jó inas is kõbálvánnyá változott, akik õt elhozták.
Sírni kezdett keservesen a meghalt királyfi mellett, aztán elment, s kerülgetni kezdte sírva, jajgatva a kõbálványt, még a haját is szaggatta keserûségében.
Most is éppen ott volt a szerencsemondó vén cigányné, aki a királyfival elhagyatta volt a sírást kicsiny korában. Odajött, hogy kapjon valamit a fazekába az ételmaradékból. Megsajnálta a királyleányt, mikor látta, hogy olyan keservesen sír, s azt mondotta neki:
- Ne sírj, ne sírj, Lételenország királyának szép leánya! Én szereztelek ide téged, én hagyatom el veled is a te sírásodat, mint valamikor a kicsiny Miklósét. Olyat mondok neked, hogy még a lelked is megörvend bele.
A királyleány egy kicsit felvidult, megtöltötte a cigányné fazekát étellel, s azt kérdezte tõle:
- Hát mi jót tudsz te nekem mondani, te szegény öregasszony?
- Én bizony azt, édes angyalom - azt mondja a cigányné -, hogy hívass a városból hét papot, s a hét pap mondjon hét imádságot a kõbálvány mellett, s abból olyan szép ifjú lesz, hogy hétszer szebb, mint az az inas volt annakelõtte.
Az öreg király mindjárt odahívatott hét papot, azok heten hét imádságot mondottak a kõbálvány mellett, s abból egy olyan szép ifjú lett, akinél szebb nem volt abban az idõben. A királyleány megölelte, s azt mondotta neki:
- Te az enyém, én a tied, te hoztál el engem, te tartottad meg az életemet, holtig el nem hagylak téged.
A papok el sem mentek, a legöregebb pap nyomban összeeskette õket. Az öreg király halála után az inasból lett király, szerette õt mindenki, s õ boldogan élt holtig a jó feleségével.
|
