KOLONTOS PALKÓ
Gyűjtötte: Benedek Elek
Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia, Kolontos Palkó volt a neve. Azért hívták Kolontos Palkónak, mert kolontosság, bolondság volt minden szava, tette. Az apja eleget kínlódott, bajlódott Palkóval, de hiába, észt nem verhetett a fejébe. Sokat búsult a szegény ember, hogy mi lesz a fiával, ha ő meghal, s addig búsult, tűnődött ezen, hogy egyszer csakugyan meghalt, s Palkóra nem hagyott egyebet egy szamárnál. Ez volt a szegény embernek az egész gazdagsága.
Hát most mit csináljon Kolontos Palkó? Kenyér nem volt az asztalfiában, a szeme zöldet, vöröset látott, annyit éhezett. Ő bizony egyet gondolt, felült a szamarára, s elindult világgá. Gondolta magában: lesz, ahogy lesz, majd ád az Isten jó szerencsét.
Megy, mendegél Palkó a szamáron, s egyszer beér egy nagy erdőbe. Nem ment a rendes úton, csatangolt erre-arra, összevissza, mindenfelé. Amint az erdőben kóvályogna, meglát egy öregasszonyt, s köszönti:
- Adjon isten jó napot, öreganyám!
- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál - mondotta az öregasszony -, mert különben kiszedtem volna mind a harminckét fogadat!
Hej, gondolta magában Palkó, ez bizonyosan valami boszorkány lesz. Na, ezt csakugyan el is találta, mert a vénasszony boszorkány volt.
- Öreganyám - kérdi Palkó -, nem mondaná-e meg nekem, hogy merrefelé találok ki ebből az erdőből?
Az öregasszony, aki éppen egy csomó gallyat gyűjtött volt össze, azt mondta Palkónak:
- De bizony megmondom, még az útba is beleállítlak, ha ezt a csomó gallyat felkötöd a hátamra.
- Én jó szívvel, hogyne kötném - ajánlkozott Palkó. Azzal lepattant a szamaráról, s felkötötte az öregasszony hátára a gallyat, de úgy, hogy egyben odakötötte az asszonyt egy nagy fához. Indulni akar az asszony, s hát nem tud menni, meg van kötve.
- Hej ördögadta, ebugatta legénye, a fához kötöttél, ugye?! No, ezért megátkozlak, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te mondasz!
Ahogy ezt mondta a vén boszorkány, egyszeriben fekete macskává változott, kibújt a kötélből, aztán ott termett előtte egy kicsi szekérrel tizenkét egér, a fekete macska felkapott rá, s úgy eltűnt egy szempillantás alatt, mintha a föld nyelte volna el.
Kolontos Palkó nagyot kacagott ezen, hogy csak úgy zengett az erdő a kacagásától.
- Na, ez ugyan jól megátkozott engem - kacagott Palkó -, hiszen hadd mondja a szamaram, amit én mondok, mi károm lehet abban!
Azzal felült a szamarára, és szólott neki:
- Gyí, csacsi!
Mondotta a szamár is:
- Gyí, csacsi!
- Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te!
Mondta a szamár:
- Hallod-e, nem én vagyok a csacsi, hanem te!
- Te szamár - kiabált Palkó -, ne feleselj velem, mert Isten istenem ne legyen, úgy a füled közé vágok, hogy a másvilágon is megemlegeted!
Úgy, ahogy Palkó mondotta, szóról szóra utána mondotta a szamár. Hej, megmérgelődik Palkó, leszökik a szamárról, jól oldalba kenegeti a botjával. De bezzeg a szamár sem maradt adósa, s úgy megrúgta Palkót, hogy nyakig esett bele egy nagy pocsolyába.
Megijedt Palkó, kiabált torkaszakadtából:
- Segítség, segítség!
Kiabált a szamár is:
- Segítség, segítség!
Történetesen éppen arra járt három favágó ember, odaszaladnak, s Palkót nagy nehezen kihúzzák a pocsolyából.
- Hát a másik ember hol van? - kérdik a favágók.
- Miféle másik ember?
- Hallottuk, hogy egy másik ember is kiabált - mondták a favágók.
- Hehehe - röhögött Palkó -, hiszen az a szamaram volt!
- Ej, aki áldója van - szedtevettéztek az emberek -, hát még te csúfolkodol velünk! Gyere csak a bíró elé, éppen most öltek meg egy gazdag kereskedőt, bizonyosan te voltál a gyilkosa.
Bekísérik Palkót a városba, bíró elé állítják, s a bíró nagy hirtelen ki is mondja az ítéletet, hogy fel kell akasztani, mert bizonyosan ő ölte meg azt a kereskedőt, akinek gyilkosát addig nem találták.
Abban a városban lakott a király is, az is kiment a vesztőhelyre, hadd lássa saját szemével, hogy csinálják az igazságot.
Odakísérik Palkót az akasztófa alá, s ott azt kérdi tőle a bíró:
- No, van-e még valami kívánságod?
- Nincs nekem egyéb kívánságom - mondta Palkó -, csak vezessék ide a szamaramat, hadd búcsúzzak el tőle.
Mikor a szamarat odavezették, Palkó a király felé fordult, letérdelt, s úgy kérte a királyt:
- Pardon, grácia* árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok!
Abban a pillanatban letérdelt a szamár is, s elbődült:
- Pardon, grácia árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok!
De lett erre szörnyű álmélkodás. Még a királynak is szeme-szája tátva maradt, mert sok csudaállatot látott jártában-keltében, látott még szamarat is, különbnél különbeket, de még olyat nem, aki az ember beszédjét utánamondja.
Bezzeg hogy megkegyelmezett egyszeriben Kolontos Palkónak, az udvarába vitette, s megtette fő-fő udvari bolondnak. Attól a naptól fogvást úri dolga volt Palkónak is, a szamarának is. Élnek-e, halnak-e most is, nem tudom, de hogy Kolontos Palkó-s szamarak elegen vannak a világon, azt jól tudom.
Itt a vége, fuss el véle!
|
