A kisded pontyot hajdanán,
bár prédikált, papolt a gyönge,
halásza mégis megsütötte.
Elmondtam akkor én: kevéske néha tán
a "van, de biztosabb a "lesz"-nél,
s bolond ki erre rá nem eszmél.
Halászunk ésszel élt: bölcs volt a ponty s derék:
hogy mentse életét, mindenki rúgkapálna.
S az akkori histórián ma
el-eltűnődve még, kicsit bővítenék.
Egy farkas - oly bolond, mily eszes halász az, -
egy ebre lelt s bár húsa száraz,
ráront, hogy elvigye."Csak csont és szőr
vagyok", -
nyöszörg az eb - "ez hús ilyen Kegyelmes Úrnak?
ha vár, majd szőröm felragyog
s kövér leszek, nagy csontok hullnak
elém, mert pompás lagzi lesz,
a gazdám egyetlen lányát épp férjhez adja".
A vad hisz néki s futni hagyja,
s néhány nap múltán, hogy mi lesz
jobb hús-e már az eb, - gondolja megtekinti:
a fickó benn a házban ül
s kiszól a sűrű rács mögül:
"Megyek barátom, várj megyek, sőt még a kinti
házőrző is jön tán velem,
egy pillanat! megkérdezem."
A házőrző az oly hatalmas egy kuvasz volt,
hogy a farkassal félvállról harcolt.
"A házőrzőnek üdv, a névjegyem hagyom," -
szól a farkasunk s lohol. Mester módjára nyargalt:
de nem volt még elég tapasztalt:
a farkas kontár volt szakmájában nagyon.
