Az Úr születésének 926. esztendejében, amikor a Szent Gallen-i kolostor apátja Engilbertus volt, híre járt, hogy a magyarok kalandra indultak, és a németek földjét feldúlták.
Engilbertus apát mindjárt megmutatja, mennyire rátermett az ilyen veszedelmek elviselésére. Mert amikor minden vitéze csak a saját életét féltette, ő elrendelte, hogy a barátok közül az erősebbek fegyvert öltsenek, a cselédséget is felfegyverezte, és ő maga is páncélt öltött. Parancsára dárdákat készítettek, nemezből vértet fabrikáltak, parittyákat fontak, táblákból és rostákból pajzsféléket szerkesztettek, és lándzsákat, karókat edzettek a tűzben.
Ezután kiválasztottak egy helyet a Sitter folyó mellett, azt jól megerősítették, hogy a magyarok elől oda menekülhessenek.
Bár a barátok nem hitték, hogy a magyarok Szent Gallent valaha is megtámadhatják, mégis őrszemeket állítottak, hogy ezek az ellenség érkezését előre jelentsék, és így a barátok idejében az erődítménybe futhassanak.
A magyarok nem egy tömegben portyáztak, hanem csapatonként rohanták meg a városokat és a falvakat, ezért mindig meglepték a készületlen lakosságot.
A Szent Gallen-i kolostorban élt abban az időben egy félkegyelmű barát, név szerint Heribáld, akinek mondásain és tettein a többiek gyakran nevettek. Ez azt mondta a barátoknak, akik arra biztatták, hogy fusson velük az erődítménybe:
– Fusson, aki futni akar, de én bizony nem futok, mert a kolostor gazdája még nem adta ki erre az évre a sarura való bőrt.
Amikor pedig a barátok erőszakkal akarták kényszeríteni, hogy meneküljön, Heribáld szembeszállt velük, és megesküdött, hogy addig egy tapodtat sem megy, míg az arra az évre járó bőrt meg nem kapja, így várta be egyedül, félelem nélkül a magyarok betörését.
Végre a magyarok betörnek, tegezzel, hajítódárdával és nyíllal felfegyverezve. Minden helyiséget átkutatnak, és bizonyos, hogy sem öreg, sem asszony tőlük kegyelmet nem kapna.
Heribáldot találják ott egyedül, aki az udvar közepén nyugodtan álldogál. A magyarok elcsodálkoznak: vajon mit akarhat, ugyan miért nem menekült el?
A tisztek a közembereknek megparancsolják, hogy senki fegyvert ne használjon, aztán tolmácsok segítségével Heribáldot kivallatják. Hamar észreveszik, hogy félkegyelmű, ezért nevetnek rajta, és az életét megkímélik.
A magyarok Szent Gál kőoltárához hozzá sem nyúlnak, mert az ilyesmiben már sokszor csalódtak: az oltárokban mindig csak csontokat és hamvakat találtak. Végre Heribáldot megkérdezik, hogy hova rejtették el a kolostor kincstárát.
Heribáld a magyarokat a kincstár titkos ajtajához vezeti, de ott csak gyertyatartókat és aranyozott koronákat találnak, ezért a bolondot pofonokkal fenyegetik, amiért rászedte őket.
Ketten a magyarok közül a haranglábra másznak fel, mert azt hiszik, hogy a csúcsán levő kakas aranyból van, ezért meg akarják szerezni. Az egyik erősen kihajlik, hogy lándzsájával a kakast lefeszítse, de ekkor a magasból lezuhan, és szörnyethal. Holttestét Szent Gál templomának ajtószárnyai között elégették. A lángoló máglyát a magyarok egymással versengve élesztették, a lángok a szemöldökfát és a berakott mennyezetet hevesen nyaldosták, de a templom épülete nem gyulladt ki.
A barátok pincéjében volt két hordó, színültig tele borral. A két hordó ott maradt, mert abban a veszélyes helyzetben senki se merte befogni és hajtani az ökröket. Ezeket a hordókat a magyarok nem bántották, mert szekereiken már bőven volt hasonló zsákmányuk. Mégis amikor az egyik magyar a bárdját meglóbálta, és az egyik hordó abroncsát átvágta, Heribáld, aki már egészen megbarátkozott velük, azt mondta neki:
– Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?
A magyar nagyot nevetett, és arra kérte társait is, hogy a bolond hordóit ne bántsák.
A kolostor udvarán a tisztek lakomáztak. Heribáld velük együtt úgy belakott, hogy amint később maga mondogatta, soha jobban.
A magyarok a zöld fűre letelepedtek, de Heribáld magának és egy foglyul ejtett klerikusnak széket hozott.
A tisztek pedig, miután a barmok lapockáit és többi részeit félig nyersen, kések nélkül, fogukkal marcangolva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. A bort tele csöbrökben középre helyezték, ki-ki annyit ivott belőle, amennyi jólesett.
Amikor a magyarok a bortól nekihevültek, isteneikhez kezdtek kiáltozni, és a klerikust meg Heribáldot arra kényszerítették, hogy ők is kiáltozzanak. A klerikus pedig, akit azért hagytak életben, mert nyelvüket jól beszélte, torkaszakadtából velük kiáltozott. Amikor pedig magyar nyelven eleget ordítottak, a klerikus könnyezve elkezdte a “Szentelj meg minket" kezdetű, szent keresztről szóló éneket, amelyet Heribáld is vele énekelt, bár a hangja rekedt volt.
A foglyok énekét a magyarok összecsődülve hallgatták. Olyan jókedvre kerekedtek, hogy egyesek táncra perdültek, mások egymással birkózni kezdtek. Néhányan fegyverrel is összecsaptak, hogy megmutassák, milyen járatosak a fegyverforgatásban.
A nagy vidámság idejét a klerikus alkalmasnak találta arra, hogy szabadon bocsátásáért könyörögjön. Ezért a szent kereszt segítségét kérte, és sírva a főemberek lábához borult. De a magyarok nagy kiáltozással szólítják a közembereket, ezek meg dühösen odarohannak, a klerikust megragadják, késüket előrántják, hogy mielőtt fejét vennék, a haját levágják.
Amíg erre készülnek, a kémek az erdőből kürtszóval és kiáltozással jelzik, hogy a fegyveresekkel megerősített erődítményt felfedezték.
Erre a magyarok a klerikust és Heribáldot az udvarban hagyták, ők maguk pedig villámgyorsan csatarendbe álltak. Miután meghallották, hogy az erődítmény fekvése olyan, hogy ezt megostromolni nem lehet, azon az úton, amely Konstancba vezet, minden kürtszó és kiáltozás nélkül eltávoztak.
Az erődítmény katonái üldözőbe vették őket, és néhány felderítőt megöltek közülük. Egy magyart sebesülten fogságba ejtettek.
Ekkor a magyarok kürtjellel figyelmeztették a sereget, hogy ellenség közeledik. Ezért amilyen gyorsan csak lehet, a széles mezőt és síkságot megszállják, az arcvonalat felállítják, s miután a szekereket körben elhelyezik, egész éjszaka felváltva őrködnek, a többiek pedig a fűben elterülve borozgatnak vagy alszanak. Kora reggel a közeli falvakat megrohanják, és minden épületet felgyújtanak, amely mellett csak elvonulnak.
Ezután Engilbertus apát néhány bátor emberrel a kolostorba visszatért, de Heribáldot nem találta ott, mert a fráter a klerikus rábeszélésére egy közeli hegy csúcsára ment, és a bokrok között elrejtőzött.
Reggelre a klerikus és Heribáld az erődítményhez lopóztak, és kiáltozni kezdtek. Az őrök Heribáldot mindjárt felismerték, de a klerikust kémnek tartották. Végül mindkettőjüket bebocsátották az erődítménybe.
A klerikus a sebesült magyar panaszát jól tolmácsolta, s a fogoly nemsokára meggyógyult, később megkeresztelkedett, megházasodott, és fiai születtek.
Hosszú ideig éltek még a szerzetesek az erődítményben, ezalatt Heribáld és a klerikus tartották őket szóval. Amikor Heribáldtól megkérdezték, hogy tetszettek neki Szent Gálién ellenségei, így felelt:
– A magyarok nekem nagyon is tetszettek. Higgyétek el nekem, hogy soha vidámabb embereket nem láttam a kolostorunkban. Ételt és italt bőven adtak. Amire a mi hajthatatlan pincemesterünket sohasem tudtam rávenni, hogy bárcsak egyszer is innom adott volna, ha megszomjaztam, a magyarok bőségesen adtak nekem, ha kértem.
