A kunok betörése után három esztendővel történt, hogy a besenyők is betörtek Magyarországra. Átvonultak Nándorfehérváron, majd átúsztattak a Száván, és Buziás mezején rengeteg zsákmányt szereztek. Amikor a zsákmányolást megelégelték, sértetlenül visszavonultak.
Amikor ezt a király és a hercegek megtudták, árulással vádolták a nándorfehérvári őrséget, amiért a szövetséget megcsúfolták, és a besenyőket harc nélkül átengedték.
Összeszedték tehát seregüket, Szalánkeménben gyülekeztek, és ott megbeszélték, hogy az áruló Nándorfehérvárt megszállják és meghódítják.
Nemsokára ott állottak Nándorfehérvár alatt, és a hatalmas várost pajzsokkal valósággal körülkerítették.
A görögök és bolgárok nagyon megrémültek, és attól tartottak, hogy ez az ostrom a vár végső veszedelmét jelenti. Ezért titkos követek útján ilyen hamis üzenetet küldtek a besenyőknek:
– A görögöket és a bolgárokat Vid, a bácsi ispán megtámadta. Csekély sereggel jött, ha rácsaptok, gazdag zsákmányt szerezhettek.
A besenyők hittek az álnok szavaknak. Csábította őket a zsákmány reménye, ezért bátran rárohantak a magyar seregre.
Csakhogy János vezérre és a soproniak vitéz hadára találtak, és a bátor magyarok a besenyőket a kard élével elpusztították. A besenyők Kazár nevű fejedelme rémülten vágtatott el a csatatérről, alig tudott a magyarok kezéből megszabadulni.
A király illő köszönetet mondott János vezérnek, gazdagon meg is ajándékozta, amiért úgy összetörte a sok ezer besenyőt, mint a csiszolt kő a cserépedényt, és mire a király és serege megreggelizett, már szét is verte az ellenséget.
Ekkor a király és a hercegek a város közelében egy sziklára telepedtek, és a magyarok bemutatták nekik az elfogott besenyőket, a levágottak fejét, a lovakat és a felszerelést. Hadd lássák a görögök és a bolgárok, hogy a besenyőket, akikben ők annyira bíztak, a magyarok kegyetlenül levágták, és ettől megrémülve adják fel a várost.
Ezután Salamon király és a hercegek kémszemlére indultak. Kiszemelték azokat a helyeket, amelyek ostromszerek elhelyezésére alkalmasak. Amikor a helyszínt alaposan megvizsgálták, visszatértek, és parancsot adtak az ácsoknak, hogy a megjelölt helyeken állítsanak fel nyolc olyan magas fatornyot, amelyek a falak magasságát kétszeresen meghaladják. Ilyen magasságról a katonák a város közepéig szórhatták nyilaikat. A fatornyok között faltörő kosokat helyeztek el, hogy ezekkel a falakat megbontsák. Ezenkívül még számos más ostromlószerszámot is készítettek. Ezekkel a falakat néhol földig lerombolták, de hiába, a várost elfoglalni nem bírták, mert az ellenség vitézül védekezett.
Két hónapja tartott már a megszállás, sokszor megütköztek a magyarok a szaracénokkal, és közülük sokat megöltek, másokat megfutamítottak.
Történt egyszer, hogy három bátor és vakmerő szaracén kirohant, és nyíllal, parittyával meg lándzsával nagy veszteséget okozott a magyaroknak.
Amikor ezt Salamon, a király pattantyús vitéze meglátta, célba vette az egyik szaracént, és hajítógépének súlyos kövével agyonsújtotta. Mindjárt odarohantak a magyar vitézek, és el akarták ragadni a holttestet a szaracénoktól, de azok keményen ellenálltak.
Salamon király és a hercegek látták ezt az ütközetet, és azt mondták a körülöttük álló katonáknak:
– Bár elragadnák a magyar vitézek azt a testet az ellenségtől!
Amikor ezt Opos, György és Bors vitézek meghallották, villámgyorsan rárohantak a szaracénokra. Opos volt a legbátrabb: vakmerőén üldözőbe vette és a város kapujáig űzte a szaracénokat.
A város védői követ és nyilat szórtak rá a bástyákról, de Opos sértetlenül visszatért az övéihez.
Ezalatt György és Bors buzdították a magyarokat, s végül a szaracén holttestét elragadták az ellenségtől, és szemétre hajították.
Az ostrom harmadik hónapjában egy magyar lány, akit rabul vittek oda, felgyújtotta a várost. A keleti szél hevesen fújt: egyszerre minden épület lángba borult.
Ekkor a magyarok berohantak a városba azon a részen, ahol a falakat az ostromgépek lerombolták, és a görögöket, a szaracénokat meg a bolgárokat kegyetlenül öldökölték. Akik megmaradtak, azok Niketász vezérrel a fellegvárba menekültek.
A következő napon, amikor a tűz lecsillapult, a magyarok felkutatták a görögök pincéit. Rengeteg aranyat, ezüstöt, drágakövet, értékes gyöngyöt, szinte felbecsülhetetlen kincset hoztak elő a pincékből. Egy magyar sem volt, aki ott meg ne gazdagodott volna. De a kincs elosztásakor a király és a hercegek között civakodás támadt.
Ezután azok, akik a fellegvárba menekültek, békét kértek a királytól és a hercegektől. Megígérték, hogy a várat mindenestül feladják, ha életüket és szabadságukat megtarthatják. Erre a király és a két herceg kezet adtak, annak jeléül, hogy többet nem ártanak nekik. Ekkor mindazok, akik a várban voltak, együtt levonultak.
Niketász vezér pedig, aki isten anyjának, Szűz Máriának ezüstikonját hordozta, nagy néptömeggel együtt szállt le a várból, és Géza herceg hatalmába adta magát. Niketász tudta, hogy Géza herceg istenfélő, és a foglyokat, a szenvedőket szívéből sajnálja.
Salamon király kezébe kevesen adták magukat, mert tudták, hogy kemény szívű, és mindenben a fondorkodó Vid ispán szavára hallgat.
Amikor a király látta, hogy a herceghez sokan, hozzá pedig kevesen jöttek azok közül, akik megadták magukat, nagyon méltatlankodott, mert attól tartott, hogy emiatt majd kárt szenved. Éppen ezért amikor Buziás községbe, Vid birtokára érkeztek, a király fel akarta osztani a kincseket, de még azokat a foglyokat is, akik a herceg hitére jöttek le a várból. A herceg pedig szembeszállt a királlyal, ezért aztán nem is bírtak megosztozni a zsákmányon.
Ez volt hát a bajoknak, a viszályoknak legfőbb okozója.
