– Köváry László és Orbán Balázs elbeszélése nyomán –
Amikor Szent István király Gyula vezért elfogatta, Tonuzóbát és feleségét pedig elevenen elásatta, erősen megfélemlettek a pogány hiten levő, bálványozó magyarok. Megfélemlettek az erdélyi urak is: egymás után megtértek az igaz útra, Krisztus urunk hitére.
Mégis akadtak olyan urak, akik ezekből a példákból nem okultak, és a hittérítők prédikációjából nem tanultak. Ilyen volt Apor Sándor úr is, aki a Székelyföld hegyei közé húzódott a térítő papok elől. Hiszen húzódhatott, mert ott is utolérték, ekkor aztán a magas Bálványos hegy tetejére olyan várat építtetett, hogy még a madár is elfáradt, míg oda felrepült.
Ebben a sasfészekben, Apor Sándor úr sziklavárában gyűltek össze a székely urak, hogy a pogány isteneknek áldozzanak, együtt bálványozzanak. Híre futott ennek az istentelenségnek, ezért az egész környéken Bálványosvárnak hívták a sasfészket.
Történt egyszer, hogy Apor Sándor úr legidősebb fia, aki már házasulandó legény volt, betévedt Torja községbe, és ott meglátta a környék legszebb lányát, a szépséges Miké Imolát. Ha meglátta, mindjárt meg is szerette, és azt mondta a lány anyjának:
– Édes néném, adja nekem a lányát, feleségül kérem!
– Hogy adnám pogánynak? – kérdezte Mikéné. – Légy keresztény, akkor elveheted.
– Édes néném, megölöm az ikafalvi emberevő sárkányt!
– Tőlem megölheted! Légy keresztény, akkor elveheted.
– Megölöm az ojtozi óriást!
– Tőlem megölheted! Légy keresztény, akkor elveheted.
Jól van, a fiú nagy búsan elment.
Addig búslakodott, míg a torjai kénes barlanghoz került, és éppen be akart menni, hogy magát elölje, amikor egy ősz-öreg pogány pap megszólította:
– Állj meg, te fiú! Mondd el a panaszodat, hátha segíthetek rajtad. Ha én sem tudok segíteni, a kénes barlangot még mindig megtalálod.
Elémondja a fiú a panaszát, hogy Mi kéné asszonyom nem adja a lányát pogánynak, ő pedig az ősi hitet el nem hagyja semmi áron.
Azt mondja erre az ősz-öreg pap:
– Nem kérni kell a lányt, hanem rabolni, ahogy az őseid tették. Egy szép vasárnapon, amikor vásár is van, meg templomozás is az új hit szerint, várd meg az istentisztelet végét, s amikor Miké Imola a templomból kilép, öleld át szép gyöngén, emeld fel a nyeregbe, aztán vágtass vele haza. De jól ügyelj, mert az anyja kemény özvegyasszony, s fegyverrel jár! Azért a két öcséd egy-egy csapattal készen álljon!
Most már eleget tudott a fiú.
A következő vasárnapon meghúzódott a templom kapuja mögött, s amikor Miké Imola kilépett, megfogta szép gyöngén, feltette a lóra, akkor maga is lóra pattant, és úgy elvágtatott, mint a szélvész.
Mire a keresztények észbe kaptak, már messze járt, csak a pora látszott.
De akkor Mikéné kiáltozni kezdett:
– Utána a pogánynak! Fegyverre, keresztények! Fegyverre is kaptak mindjárt, és sebes vágtatva indultak utána. Akkor elővágtatott a legkisebb Apor fiú és vele a katonái.
Szembefordultak a keresztényekkel, és feltartották őket. De a vásárosok egyre jöttek: a nagy tömeg elnyomta a pogányokat.
– Előre! Fel a várba! – kiáltotta Mikéné.
De akkor a középső fiú vágtatott elébük; azzal is megvívtak. Most már egyenesen fellovagoltak, a vár kapuját betörték, és a vár udvaráról azt kiáltotta Mikéné:
– Add vissza a lányomat, te Krisztus-tagadó! Mondotta Imola is csendesebb szóval:
– Békítsük meg anyámat, légy keresztény! Akkor Apor István azt mondotta:
– Én az ősi hitet el nem hagyom. De vért eleget ontottunk a mai napon, két öcsémet, drága testvéremet, ím, elveszítettem. Béküljünk meg egymással, mert én megígérem, szavamat meg sem másolom, hogy a gyermekeimet megkereszteltetem, hogy a keresztény hitben nőjenek fel.
Most már Mikéné asszonyom is megengesztelődött, megbékült a fegyveres nép is.
A holtakat nagy sírással eltemették, azután a fiatalokat összeeskették. Apor István állottá a szavát: minden gyermekét keresztény hitben neveltette.
