Amikor a tatárok a Székelyföldet elözönlötték, mindenütt kigyúltak az őrtüzek, mindenütt megszólaltak a harangok:
– Itt a veszedelem, jő a tatár!
Megszólalt a harang Máréfalván is, és a bíró mindjárt riasztotta a népet. A vigyázókat felküldte a Les-hegy tetejére, hogy onnan figyeljék, adnak-e jelt az udvarhelyi Budvárból, az asszonyokat meg a gyerekeket a Les-hegy derekán levő felső sziklabarlangba indította, mert veszedelemben mindig oda húzódott a község népe.
A tatárra sokat várni nem kellett, mert egyszerre futva jöttek a vigyázok:
– Emberek, jő a tatár!
Akkor a bíró vezetésével a férfiak bevonultak az alsó barlangba, mert onnan jó kilövés esett, harcba lehetett szállni az ellenséggel.
A tatárok pedig nagy kiáltozással, ostorpattogtatással bevágtattak a községbe. Keresték a magyarokat a házakban, keresték a templomban is, végre nyomot kaptak, és levágtattak a Les-hegy aljába. Onnan meglátták a két barlangot, leugráltak a lóról, és kezdtek felkapaszkodni a sziklán.
Akkor a bíró uram intett a legényeknek, negyedmagával ódaállott a barlang szájába, és kezdte nyilazni a tatárokat.
Hiszen nyilazhatta, mert annyian voltak, hogy kevés kárt tehetett bennük.
Amikor a bíró látta, hogy így nem sokra megy, célba vette a híres nagy orrú kánt, aki lóhátról irányította a tatárokat. Olyan jól megcélozta, hogy egy nyíllövéssel szíven találta: a kán holtan fordult le a lováról.
Ettől úgy megrémültek a tatárok, hogy visszavonultak, és tanácskozni kezdtek. Azt határozták, hogy kiéheztetik a székelyeket, ezért a hegy aljában letelepedtek, és olyan tábort vertek, mintha mindig ott akarnának maradni.
Nemsokára elfogyott a székelyek ennivalója, szerezni meg nem lehetett, mert a tatárnak ezer szeme volt, őrizte a barlangot erősen.
Akkor a bíró a beszélőcsövön, mert a két barlangot cső kötötte össze, felszólt a feleségének:
– No, feleség, még egyet próbálunk. Éhen meghalni szégyen, fegyverrel megyünk a tatárra, aztán ahogy lesz, úgy lesz!
– Nem úgy lesz az, édes uram – mondta az asszony. – Gondoltam valamit, s azzal elkergetem én a tatárt.
Azzal az asszony szalmából fonatott egy nagy kalácsot, ami olyan volt, mint egy kályhakürtő, azért is kürtőskalácsnak hívják a Székelyföldön. A szalmakalácsot egy póznára erősítették, és a felső barlang nyílásán kidugták. Azt kiáltotta a bíróné a tatároknak:
– Lám, mi jól élünk, ti meg odalent éheztek!
Amikor a tatárok látták, hogy a székelyeknek még ilyen kalácsra telik, nagyon megdühödtek, a falut feldúlták, felégették, és nagy haraggal elvágtattak onnan.
A székelyek pedig visszatértek, és a falujukat egy kicsivel lejjebb újra felépítették.
