Nemcsak Julianus barát adott hírt a tatárok közeledéséről, hanem a menekülő népek is, amelyek egészen a magyar határig futottak.
Krisztus születésének 1239. esztendejében Kötény, a kunok királya követséget küldött IV. Béla királyhoz, és megüzente neki, hogy ő két ízben legyőzte a tatárokat, de harmadízben készületlen volt, és mivel sereget gyűjteni nem bírt, menekülnie kellett. A tatárok ezután az országát feldúlták. Ezért hát ha Béla király őt népével együtt befogadja, ő készen áll arra, hogy rokonaival, barátaival, minden marhájával és vagyonával Magyarországon letelepedjék, és a királyt a katolikus hitben kövesse.
Ennek hallatára Béla király szíve nagy örömmel telt meg, egyrészt azért, hogy egy ilyen, vele csaknem egyenlő fejedelem az ő hatalma alá akarja magát vetni, másrészt, mert ilyen módon Jézus Krisztusnak sok lelket nyerhetett meg. Ezért a követeket gazdagon megajándékozta, és Kötény királyhoz ő is követeket küldött. Ezekkel megüzente, hogy a fejedelmet és övéit kész befogadni. Miután a követek ide és oda jártak, Kötény király népével útnak eredt, hogy Magyarországra jöjjön, és itt letelepedjék.
194
Béla király csodálatos pompával, fényes kísérettel egészen országa határáig elébe ment, és annyi kitüntetést, tiszteletadást nyújtott neki, amennyit annak az országnak népe sohasem látott vagy hallott. Végre, minthogy a sokaság szűk helyen nem maradhatott, és a kun nép kemény, zabolátlan és fékezhetetlen volt, nehogy a magyarokkal összeütközzenek, a király megbízott egy tisztet, hogy a kunokat az országba bevezesse. És mindnyájuk költségeit, pedig a cselédeket nem számolva negyvenezren voltak, a király viselte egészen országa közepéig.
Amikor a kunok Magyarországon kezdtek kóborolni, mivel végtelen baromcsordáik voltak, a legelőkben, vetésekben, kertekben, berkekben, szőlőkben és egyebekben a magyarokat erősen károsították. És ha a kunt vagyonában vagy személyében a magyar megsértette, mindjárt igazságot szolgáltattak vele szemben, olyan keményen, hogy más hasonlót tenni nem merészelt. Ha pedig a kun sértette meg a magyart, ennek azzal szemben nem volt igazsága. És ha követelőzni próbált, szavak helyett néha ütleget kapott.
Így a nép és a király között gyűlölség támadt.
Egy esztendő elmúltával, karácsony táján híre járt, hogy Magyarország Oroszországgal határos részeit a tatárok elpusztították.
Amikor a király erről megbizonyosodott, az Orosz-kapu védelmére, melyet Vereckei-kapunak is neveznek, elküldte seregével az ország nádorát. Ezután egész Magyarországon kihirdettette, hogy a nemesek, a várjobbágyok és a várak népei táborozásra készüljenek, s mikor a király értük küld, készen álljanak.
De a magyarok farsangi örömükben nem hittek a királynak, azt emlegették, hogy a tatárokról már sokszor jártak hasonló hírek, és mindig kiderült, hogy semmivé váltak. Mások azt mondogatták, hogy a kunok szövetséget kötöttek a ruténokkal, és együtt akarnak harcolni a magyarok ellen, akiktől gyakran vereséget szenvedtek. Kötény is a tatárok szövetségese: azért jött Magyarországra, hogy a földet megismerje, és a nyelvet megtanulja. És amikor a tatárok betöréséről hall, harcot indít a király ellen, mert így a kaput könnyebben elfoglalhatják. Bizony, sokan szívesen vádaskodtak, rágták a királyt is, amiért a kunokat behozta.
Amikor pedig már böjt felé haladt az idő, és az ilyenféle hírek egyre inkább terjedtek, a király Buda városába sietett. Összehívta az érsekeket, a püspököket és az ország nagyjait, és arról tanácskozott velük, hogy mit tegyenek ebben a nagy dologban. Végül figyelmeztette őket, hogy zsoldos vitézeiket szereljék fel, és tartsák készenlétben.
Megtanácskozták Kötény király dolgát is, és a király végül fogságba vetette a kunok előkelőit, Kötény királyt és egész családját.
A közhit azt tartotta, hogy Kötény a tatárok szövetségese, sőt sokan azt hitték, hogy nem a tatárok, hanem a kunok rohanták meg az országot. Ezért aztán az egész nép ezt kiáltozta:
– Haljon meg! Haljon meg! Ő az, aki Magyarország romlását okozta!
A nemesek pedig azt mondták:
– Harcoljon a király a tatárok ellen, ha a kunokat ellenünk az országba behozta!
Mások azt kiáltották:
– Azokat hívja harcba a király, akiknek a mi jószágainkat eladományozta!
A király hallotta a kiáltozást, ezért követet küldött Kötényhez, és felszólította, hogy hozzá eljönni ne késlekedjék.
De Kötény, aki hallotta a nép sűrű kiáltozását, félt a büntetéstől, bár ártatlan volt, ezért azt üzente a királynak:
– Adjon mellém felséged olyan tisztet, akinek elég hatalma van rá, hogy a nép haragjától megvédelmezzen, akkor elmegyek.
Amikor ezt az üzenetet a követ átadta, a nép között még nagyobb kiáltozás támadt:
– Haljon meg! Haljon meg! – ezt kiáltozták.
És rögtön fegyveres magyarok és németek törtek be a palotába, ahol Kötény és kísérete tartózkodott, hogy erőszakkal hurcolják a király elé.
De Kötény és vitézei íjat, nyilat ragadtak, és szembeszálltak a támadókkal.
Ekkor hatalmas tömeg tódult oda, a palotát megostromolták, a kunokat elfogták, fejüket levágták, és a palota ablakaiból a nép közé hajították.
Némelyek ezt a bűnt az osztrák hercegnek róják fel, mások azt mondják, hogy a király parancsára történt. De minthogy bizonyosan tudjuk, hogy Kötény ártatlan volt, hihetetlennek tartjuk, hogy a király, aki őt keresztvízre tartotta, és biztonságát esküjével megpecsételte, ilyen nagy bűnt követett volna el.
Ezalatt a kunok, akiket a király a tatárok ellen hadba szólított, a magyarok segítségére egy szívvel-lélekkel elindultak. De amikor Kötény halálának hírét meghallották, nagyon megzavarodtak, és nem tudták, mit tegyenek.
Amikor Kötény halálhíre elterjedt, a magyar parasztok, akik gyűlölték a kunokat, felkeltek ellenük és könyörtelenül rabolták, gyilkolták őket.
A kunok erre összegyülekeztek, és nemcsak védekezni kezdtek, hanem szembeszálltak a parasztokkal, felégették falvaikat, és elrabolták jószágaikat.
Kemény csatát vívott a kunokkal Bulcsú csanádi püspök serege is. A sereg a Felvidék felé vonult, hogy a király seregéhez csatlakozzék, de a kunok megtámadták és szétverték. Maga a püspök, aki egy kocsiban betegen feküdt, nehezen menekülhetett el a kunok elől.
A kunok pedig, éppen úgy, mint a tatárok, a magyarok földjeit feldúlták, és a parasztokat könyörtelenül kardélre hányták. Fejedelmük halálát kegyetlenül megtorolták, mert amikor a magyarokat levágták, ezt kiáltották:
– Nesze ez a csapás Kötényért!
