Örült az egész ország, örvendezett a kereszténység is, amikor I. Istvánt királlyá koronázták. Fényes ünnepséget rendeztek, még lovagi tornára is meghívták a vitézeket. El is jöttek a vitézek a világ minden tájáról, hogy erejüket és ügyességüket összemérjék a magyarokéval.
Az ifjú király erősen aggodalmaskodott, mert félt, hogy szégyenben maradnak a vitézei. Attól tartott, hogy az új vívást, a lándzsatörést a magyarok még nem tanulták meg, és elmaradnak a nyugati vitézek mögött.
Nem is hiába aggódott. Egymás után hulltak porba a magyar vitézek, és már-már úgy látszott, hogy egy német vitéz lesz a győztes.
De ekkor előlépett egy Andorás nevű vitéz, aki azt mondta a társainak:
– Életre-halálra hívjátok a németet!
Kihívták, és a német el is fogadta.
A két vitéz előrefeszített lándzsával vágtatott egymás ellen. Akkora erővel csaptak össze, hogy a két lándzsa mindjárt miszlikbe szakadt. A német lovag megingott a nyeregben, Andorás keményen tartotta magát.
Ezután kardot rántottak. Andorás csak egyet vágott, de azzal az egy csapással kettéhasította a német vitézt, pedig tetőtől talpig páncélba volt öltözve.
A király mindjárt vitézei közé választotta, címert is készíttetett neki. Andorás vitéz címerén egy páncélos vitéz áll, kétoldalt pedig dühös oroszlánok, amelyek koronát viselnek.
Andorás vitéz vezér lett a király seregében. Olyan bátran harcolt Gyula vezér ellen, hogy István király Erdély helytartójává tette.
