Uralkodásának negyvenhatodik esztendejében, súlyos betegeskedés után Szent István király erről a világról elköltözött, és a szent angyalok társaságába került. Eltemették a székesfehérvári bazilikában, amelyet ő épített Szűz Mária tiszteletére.
Mindjárt gyászra fordult a lantpengetés az egész országban, és az ország népe, a nemesek éppen úgy, mint a nem nemesek, a gazdagok és a szegények együtt siratták a szent király halálát, nagy könnyhullatással, sűrű jajgatással. Az ifjak és a szüzek gyászruhát öltöttek, három esztendeig nem táncoltak, és a zeneszerszámok édes-nyájas hangja is mind elhallgatott. A szent királyt az egész nép a hű szívek siralmával siratta, és az ország vigasztalhatatlan gyászba borult.
Gizella királyné pedig elhatározta, hogy rokonát, a velencei Pétert teszi királlyá, és Magyarországot teljesen aláveti a németeknek.
Alighogy Pétert királlyá tették, német dühösséggel kezdett kegyetlenkedni: Magyarország nemeseit megvetette, a föld javait gőgös szemmel, telhetetlen gyomorral falta fel, a vadállati módon ordító németek és fecske módra fecsegő olaszok társaságában. Az ország erősségeit, várait a német és az olasz katonaság őrizetére bízta.
Amikor a főurak látták a nemzet sérelmeit, tanácsot tartottak, és megkérték a királyt, hogy kárhozatos tevékenységét hagyja abba.
De a király kevélységében felfuvalkodott, és magában forralt undok mérgét így öntötte az urak elébe:
– Amíg én élek, addig az összes bírákat, századosokat és más főembereket a németekből rendelem. Ezt a földet idegenekkel töltöm meg, és mindenestül a németek hatalmába adom. Különben is, ez a név: Magyarország, abból származik, hogy Nyomorország, hát hadd nyomorogjanak a magyarok!
Ez volt a viszálykodás magva Péter király és a magyarok között.
Végre Aba Sámuel, aki Szent István sógora volt, felkelt Péter király ellen.
Amikor Péter király látta, hogy nem bír a felkelőkkel, futásnak eredt, és elmenekült a német császárhoz.
Ezután Aba Sámuel uralkodott, de sok igazságtalanságot követett el, ezért az urak összeesküdtek ellene.
Aba Sámuel kémek útján megtudta, hogy mit terveznek ellene, és az összeesküvőket elfogatta. Kegyetlen bosszút állott: ötven urat ítélet nélkül lefejeztetett.
Ettől az egész ország megrémült, de szólni senki se mert, és amikor a király bejelentette, hogy a húsvétot Csanád városában tölti, nagy ünnepélyességgel fogadták.
Akkor az volt a szokás, hogy a királyokat sátoros ünnepek alkalmával újra megkoronázzák. Aba Sámuel pedig azt kívánta, hogy a csanádi püspök, a szent életű Gellért koronázza meg. Mondta is a püspöknek:
– Azt kívánom, hogy a szent koronát te helyezd a fejemre. Gellért püspök pedig csak ennyit mondott:
– Király úr, én ezt nem cselekszem.
A király erre semmit se szólt, magába fojtotta haragját, és felkérte egyik udvari papját, hogy helyezze fejére a koronát. De Gellért püspök megelőzte a király szándékát. Mielőtt a koronázás szertartását elkezdték volna, felment a szószékbe, és szónokolni kezdett. Szónoklatában szemére vetette a királynak, hogy törvénytelenül végeztette ki az urakat, meggyalázta az ünnepet, és ártatlanoknak vérét ontotta. A beszéd végén azt mondta:
– Király! Te a szent ünnepet vérrel mocskoltad be. Ezzel megmutattad, hogy méltatlan vagy a királyságra, amelyet betöltesz. Most hát szemed elé tartom a jövendőnek tükrét, kimondom rólad az ítéletet, amelyet a mennyben hoztak felőled. Uralkodásod harmadik évében a bosszú kardja rád lesújt, és ez a kard uralkodásodnak és életednek egyszerre véget vet. Én magam pedig tetőled nem félek, mert készen állok rá, hogy a Megváltóért bármelyik percben meghaljak.
Gellért püspök nem tudott magyarul, ezért latin nyelven prédikált. A nemesurak megértették a latin szót, de őfelsége csak magyarul tudott, és egy tolmács fordította neki a püspök úr szavait. Amikor az utolsó szavak elhangzottak, az urak rászóltak a tolmácsra:
– El ne mondd a királynak, amit hallottál, mert halál fia vagy! De Gellért püspök észrevette, hogy mi történik, és rákiáltott a tolmácsra:
– Egyedül Istentől félj, és híven tolmácsold atyád minden szavát!
Mit tehetett a tolmács? Elmondott mindent híven, szó szerint a királynak.
De Aba király ismét magába fojtotta haragját, és a bátor püspöknek, a Megváltó igaz szolgájának nem esett bántódása.
