III. Béla király halála után a magyarok egybegyűltek, és fiát, Imrét választották királlyá. Imre király arra igyekezett, hogy mindenben atyja példáját kövesse.
De a pártoskodó urak addig tüzelték Endrét, a király öccsét, amíg bátyja ellen hadat indított.
Imre király levéllel is, követek útján is csendesítette az öccsét, de hiába, mert Endre vérszemet kapott, ugyanis a főemberek egy része és a sereg az ő pártjára állott.
Amikor a király belátta, hogy jó szóval békét nem teremthet, ő is elindította seregét, és szembeszállóit az öccsével. De bizony kicsiny volt a királyi sereg, s még azok az urak is nagyon féltek Endre seregétől, akik a király mellett maradtak. Mind azt mondogatták Imre királynak:
– Uram, Imre király, azt tanácsoljuk, menekülj el, mert bizony veszélyben van az életed!
De a király nem hallgatott rájuk. Bátran felállította a sereget, bár látta, hogy az öccsének sokkal több katonája van.
Hirtelen a királynak merész gondolata támadt. Gondolatát nem árulta el az uraknak, csak azt mondta nekik:
– Ne jöjjön utánam senki! Marjatok itt rám egy ideig.
Azzal levetette fegyverzetét, fejébe tette a királyi koronát, kezébe vette a királyi pálcát, és megindult egyedül Endre herceg tábora felé. Amikor odaért, így kiáltott a katonákra:
– Ihol vagyok, vitézlő férfiak! Kicsoda közületek, aki kezét akarná vetni a királyi vérre? Kicsoda akarná közületek azt bántani, akit Szent Istvánnak szentsége ebbe a méltóságba hozott? Nem Imre vagyok én, hanem Szent István királynak helytartója, az ő unokája és örököse. A ti végezésetekből és Istennek akaratából vagyok én magyar király. Ki ellen fogtok ez okáért fegyvert, atyámfiai, magyar vitézek? Hagyjátok el a ti pokol szándékotokat. Nem királyotok, atyátok akarok lenni.
Amikor a pártütők a királyt meglátták, és szavait meghallották, mind félreállottak, és tágas utat nyitottak előtte. Senki rá kezet vetni nem mert, de még csak meg sem moccantak. Néhányan nagy csendesen bocsánatot kértek őfelségétől.
A király pedig egyenesen a herceg sátorába ment, és Endre herceget saját kezével elfogta. Kivezette a sátorból, az őrségnek átadta, és később az egyik várában őriztette.
Amikor a pártütők ezt látták, mindnyájan a király lába elé borultak, és tőle bocsánatot kértek.
Imre király pedig, aki nemcsak bátor, hanem kegyes is volt, a pártütőknek megbocsátott.
