Kálmán király halála után fiát, Istvánt koronázták meg. Az ő uralkodása alatt egyik hadjárat a másikat követte, sohasem volt békesség.
Egyszer egy Bezen nevű rutén herceg elpanaszolta István királynak, hogy az öccse kivetette hercegségéből. István király mindjárt segítséget ígért a hercegnek, azzal összegyűjtötte seregét, és betört Oroszországba.
Ahogy odaért, rögtön ostrom alá vett egy várat.
Történt egyszer, hogy Bezen herceg kora hajnalban a vár körül járt, mert alkalmas helyet keresett a támadásra.
De a várbeliek is résen voltak: amikor látták, hogy a herceg magánosán jár arra, kirohantak és megtámadták. Hiába védekezett a herceg, a várbeliek halálosan megsebesítették, és sorsára hagyták.
Amikor István király megtudta, hogy mi történt, mérhetetlen haragra gerjedt. Összehívta a sereget, és azt mondta a vitézeknek:
– Ennek az ostromnak még ma véget vetek. Úgy harcoljatok, hogy vagy elfoglaljátok a várat, vagy mind meghaltok!
De a főemberek tanácsot tartottak egymás között, és így beszéltek:
– Ugyan minek haljunk meg? Ha ezt a hercegséget meghódítjuk, ugyan kit tesz itt herceggé a király? Hiszen közülünk senki ezen a földön meg nem marad. Ezért határozzuk el, hogy nem ostromoljuk tovább a várat, hanem békével hazatérünk innen.
Ezután a főemberek fölkeresték a királyt, és a Pázmány nemzetségből való Kozma így szólt hozzá:
– Uram, mit cselekszel? Ha számos vitézed pusztulása árán a várat elfoglalod, ugyan kit teszel meg herceggé? Mert ha főembereid közül akarnál választani, itt ugyan meg nem marad közülünk senki. Vagy inkább magad akarod-e elhagyni a királyságot, hogy elfoglald a hercegséget? Mert mi, az ország bárói ezt a várat tovább nem ostromoljuk; ha te ostromolni akarod, hát harcolj magad! Mi pedig Magyarországra visszatérünk, és más királyt választunk magunknak.
Mit tehetett a király? Engedett a bárók követelésének, és parancsot adott, hogy a sereg térjen vissza Magyarországra.
Hazatért a király is, de nem sokáig maradt békességben, mert üzenetet kapott Piroskától, Szent László király lányától, aki a görög császár felesége volt. Azt üzente Piroska, László király lánya:
– Férjem, a görög császár megsértette felségedet, mert azt mondta, hogy István király neki alattvalója. Amikor pedig azt mondtam, hogy hazudik, jól elvert.
Ezt István király nagy gyalázatnak tartotta, ezért mindjárt összegyűjtötte seregét, és megtámadta Görögországot. Tűzzel-vassal pusztította a falvakat és a városokat. Úgy féltek ekkor a görögök István királytól, mint a villámcsapástól. Még a síró gyermeket is az ő nevével fenyegették.
István király egymás után rombolta le a görög várak falait: senki sem állhatott ellene. Amikor pedig azt látta, hogy mindenkinek inába szállott a bátorsága, páros viaskodásra hívta ki a császárt.
De a császár a kihívást nem fogadta el.
Ekkor István király ilyen üzenetet küldött neki:
– Nem vagy méltó a császári névre! Inkább hívlak vén banyának vagy anyókának, mert úgy heversz a suton, mint egy vénasszony!
Azt felelte erre a császár:
– Hidd el, király, hogy még ebben az esztendőben kettéhasítalak!
Össze is gyűjtötte válogatott seregét, és megindult a magyarok ellen.
István király ekkor az ország egész katonaságát a görögök ellen küldte, és Steffelt tette meg vezérnek.
A két sereg a Krassó patak mellett ütközött meg egymással.
Isten a görögök pártján állott – a magyarok ott nagy vereséget szenvedtek. A Krassó vizébe annyi embervér folyt, hogy valóságos vérfolyamnak látszott. A levágott páncélos vitézek úgy hevertek a patakban, mint a fatörzsek. A futók meg az üldözők átkeltek rajtuk, mint valami hídon. A görögök úgy vágták a magyarokat, mint az ökröket a vágóhídon, és nem volt, aki kimentse őket a kezükből.
Ezután a király és a császár tárgyalni kezdtek a békéről. Sokáig vádaskodtak és mentegetőztek, végül mégis békét kötöttek és hazatértek.
Nem sokkal ezután történt, hogy István király Egerben mulatott, ott súlyos betegségbe esett, és már mindenki azt hitte, hogy a végét járja.
Ekkor áruló főemberek, akik biztosra vették a király halálát, Bors és Iván ispánt királlyá választották.
De a király váratlanul jobban lett, mindjárt bosszút is állott: Iván fejét levágatta, Bors ispánt pedig Görögországba száműzte.
István király nem bízott a magyarokban, jobban kedvelte náluk a kunokat, és felgyógyulása után csak az ő társaságukban érezte jól magát. A kunok Tatár nevű fejedelme mindig a király mellett tartózkodott.
Amikor a király ismét megbetegedett, a magyar parasztok mindjárt felkeltek, és gyilkolni kezdték a kunokat, akik sok kárt tettek a földeken. Ekkor Tatár fejedelem panaszt tett a királynak:
– Uram, a magyar parasztok gyilkolják a kunokat!
Amikor ezt István király meghallotta, nagyon felindult, és haragjában így fenyegetőzött:
– Ha meggyógyulok, minden megölt kunért tíz magyart végeztetek ki! Az én életemért pedig ne aggódjatok, mert már jobban vagyok.
Ezekkel a szavakkal kinyújtotta kezét a kunok felé.
Azok pedig nyakra-főre odarohantak a király ágyához, hogy a kezét megcsókolják. A nagy tolongással, lökdösődéssel a királyt annyira kifárasztották, hogy betegségébe visszaesett és meghalt.
