IV. Béla király uralkodása alatt történt, hogy a magyarországi barátok, akik a népet keresztény hitre térítették, újabb tervet szőttek. Olvasták a magyarok krónikájában, hogy van egy másik, nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiszállt, mert az a föld az ott lakókat eltartani már nem bírta. A barátok megsajnálták azokat a magyarokat, akik ott élnek, és akiktől ők is származnak, mert hiszen azok hitetlenül élnek. Ezért elhatározták, hogy az ázsiai magyarokat felkeresik, és őket keresztény hitre térítik.
Ahogy ezt elhatározták, kiválasztottak négy testvért, a legbuzgóbb ifjú barátokat, hogy ezek a pogány magyarokat felkeressék. De ugyan merre menjenek? A régiek írásaiból csak annyit tudtak, hogy kelet felé laknak, de hogy hol lehetnek, azt egyáltalán nem tudták.
A négy barát elindult vándorútra, három éven át keresték a pogány magyarokat, jártak szárazföldön, utaztak hajóval is, de hiába: az ázsiai magyarokat nem találták meg.
Elmondták a többi barátnak, hogy a hosszú úton mit tapasztaltak, s most már a sok tapasztalatot is felhasználták, amikor újra elküldték négy szerzetest a pogány magyarok felkeresésére.
Ezek a szerzetesek világi ruhát öltöttek fel, szakállukat és hajukat pogány módra megnövesztették, és útnak indultak.
IV. Béla király támogatta a szerzeteseket, az ő költségével jutottak el Bolgárián, a római birodalmon át Konstantinápolyba. Itt tengerre szálltak, és harminchárom nap múlva Szikhia földjére érkeztek, és Matrika városában megszálltak.
Szikhia népe kereszténynek vallja magát. De a fejedelemnek, ahogy mondják, száz felesége van. Szikhiában minden férfi teljesen leborotválja a fejét, és a szakállát megnöveli. A nemesek is simára borotvált fejjel járnak, de ők meghagynak egy hajtincset a bal fültövük mögött.
Matrikában a barátok ötven napot töltöttek el, mert útitársakra vártak. Amikor elegen gyűltek össze, és vezetőt is szereztek, ismét útnak indultak. Tizenhárom napig vándoroltak olyan pusztákon, ahol sem embert, sem házat látni nem lehetett.
Végre arra a földre érkeztek, amelyet Alániának mondanak, és ahol keresztények és pogányok vegyesen élnek. Itt minden faluban van egy fejedelem, s egyik sem tekinti magát a másik alattvalójának. Emiatt folyton harcolnak egymás ellen: fejedelem fejedelem ellen, falu falu ellen küzd.
Alániában sokáig vártak útitársakra, de senki sem mert útnak indulni, mert a szomszédságban élő tatároktól nagyon féltek. Ezért aztán két szerzetes megunta a sok várakozást, és onnan hazatért.
De Julianus és Gellért testvér bátran kitartott. Pedig nagy nyomorúságban éltek: kanalakat és más tárgyakat faragtak, ezeket eladták, és abból pénzeltek. De bizony nagyon vékonyán éltek, kenyeret sohasem láttak, csak kölest főzhettek maguknak.
Hat hónapig éltek Alániában, akkor végre néhány pogány társaságában útra keltek, és egy hatalmas pusztaságon át harminchét napig folyvást mentek. Ezalatt huszonkét, hamu alatt sült kenyérrel éltek, olyan kicsinyekkel, hogy ha öt nap alatt megeszik, akkor sem laktak volna jól belőle.
A hosszú vándorút alatt Gellért testvér megbetegedett, alig tudott vánszorogni, a kísérők pedig nem ismertek kíméletet, el akarták hagyni az úton. De Julianus testvér nagy önfeláldozással és bátorsággal támogatta, vezette testvérét, Gellért barátot. Pedig Gellért barát már annyira kétségbeesett, hogy azt mondta neki:
– Hagyj itt a pusztában, meghaltam én már, száraz tőke lettem. Miattam ne késlekedj, el ne mulaszd Isten munkáját!
De Julianus nem hallgatott rá. Támogatta, segítette, buzdította társát, s így haladtak nagy fáradsággal a pusztában.
Egyszer Julianus észrevette, hogy a pogány kísérők valamit terveznek. Összedugták a fejüket, és tanácskoztak, néha pedig a barátokra mutogattak. Érezte Julianus a veszedelmet, de ugyan mit tehetett ellene? Egyszerre a kísérők rárohantak a két barátra, felsőruhájukat letépték, és meg akarták őket gyilkolni. A barátok kétségbeesetten mutogatták, hogy semmijük sincsen, aztán könyörögni kezdtek életükért. Amikor a pogányok látták, hogy valóban nincs náluk pénz, életben hagyták őket.
Út és ösvény nélkül haladtak a pusztaságon, s végre a harminchetedik napon elérkeztek a szaracénok földjére. De ott sem pihenhettek, mert szállási sehol sem kaptak: az éjszakát a mezőn töltötték esőben és fagyban.
Reggelre kelve Julianus bement a városba, és alamizsnát koldult. Amikor a város fejedelme megtudta, hogy keresztény szerzetes, megsajnálta, és bőven adott neki alamizsnát.
Innen egy másik városba mentek, de ekkor már Gellért szerzetes olyan beteg volt, hogy tovább nem mehetett. Egy szaracén befogadta a házába, és ott a szerzetes rövid szenvedés után az Úrban elszenderült. Julianus a város mellett eltemette társát.
Ezután Julianus barát, aki magára maradt, elszegődött szolgának egy mohamedán paphoz és annak feleségéhez. Ezek éppen Nagy-Bolgáriába készültek, és Julianust magukkal vitték.
Nagy-Bolgária egyik városában, amelyről azt mondják, hogy ötvenezer harcost állít ki, Julianus egy magyar asszonyt talált, aki arról a földről jött ebbe az országba, amelyet a barát keresett.
Az asszony elmagyarázta a barátnak, hogy a magyarokat kétnapi járóföldre megtalálja, sőt az utat is megmutatta.
És valóban két nap múlva Julianus barát az ázsiai magyarokat megtalálta. Ott laktak a Volga folyó partján.
Amikor a pogány magyarok a barátot meglátták, és megtudták, hogy magyar, nagyon megörültek. Körülvezették a házakban és a falvakban, mindent megmutattak neki, és szívesen fogadták. Az ázsiai magyarok a barátot alaposan kikérdezték, mindent tudni akartak a magyarok királyáról és a nyugati országról. Julianus barát szavait szívesen hallgatták, akármiről szólt is. Nyelvét megértették, mert teljességgel magyar nyelven beszélnek.
Az ázsiai magyarok olyan pogányok, akiknek Istenről sejtelmük sincsen, de bálványokat sem tisztelnek. Úgy élnek, mint az állatok, földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és ilyesmit esznek, lótejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek. Ezek a magyarok a hadban nagyon serények. Ők is tudják a régiek hagyományából, hogy a nyugati magyarok tőlük származnak, de hogy merre lehetnek, azt nem tudják.
Ezeket a magyarokat a szomszédos népek sokszor megtámadták, de soha le nem győzték. Még a tatárok sem bírtak velük: amikor megtámadták őket, a magyarok legyőzték a tatár hadat. Ezért aztán a tatárok szövetkeztek a magyarokkal, és együtt tizenöt országot teljesen elpusztítottak.
A magyarok földjén Julianus találkozott a tatár fejedelem követével, aki tudott magyarul, oroszul, kunul, németül, arabul és tatárul. Ez a követ elmondta, hogy az a tatár sereg, amely onnan ötnapi járóföldre táborozik, Németország ellen indul, de még visszavárják a másik sereget is, amelyet a perzsák pusztítására küldtek el. Elmondta azt is, hogy a tatárok földjén túl van egy igen nagy nemzet, amely minden emberi fajnál magasabb és erősebb. Ez a nemzet is kiszáll a tatárokkal együtt, és ennek a nemzetnek a katonái mindenkit elpusztítanak, aki nekik ellenáll. Olyan hadjárat készül itt, amilyen még sohasem volt a világon.
Amikor a barát ezt meghallotta, elhatározta, hogy mindjárt hazaindul, és hírt ad Béla királynak. Hiába kérlelték a magyarok, hogy maradjon még, mert a barát arra gondolt, hogy egymagában úgysem boldogulhatna itt, s ha meghal, senki sem ad hírt az ázsiai magyarokról és a tatárok készülődéséről.
Ezért Julianus búcsút vett a pogány magyaroktól, akik megmutatták neki a hazatérés útját. Júniusban indult haza, közben csak néhány napot pihent, s mégis csak karácsony második napján lépett be Magyarország kapuján.
Így találta meg Julianus barát az ázsiai magyarokat, és így hozott hírt a tatár veszedelemről.
