Egyszer Dalmáciába utazott a szent király, de mert erősen sietett, egyszerű parasztszekérbe fogatott, s mindig nógatta a kocsisát. Hajtott is a kocsis, ahogy tudott, de igen restellte, hogy rázós a szekere, erre is, arra is kerülgette a köveket és a pocsolyákat.
Hiába megy parasztszekéren a király, csak híre támad annak: Nagykanizsa mellett kigyűlt a nép az útra, mindenki látni akarta a királyt. Amikor pedig meglátták, egy szívvel-lélekkel kiáltották:
– Vivat Ladislaus! Éljen László király!
A nagy kiáltozás miatt a lovak megbokrosodtak és elragadták a király szekerét. És hogy még nagyobb legyen a baj: a kerékszeg kiesett, most már semmi sem tartotta vissza a kereket, a szent király élete az Isten kezében van!
Ekkor egy derék parasztember – Deák Balázsnak hívták odafutott, és az ujját betette a kerékszeg helyébe. Úgy futott a szekér mellett, amíg a kocsis a lovakat megállíthatta.
Szent László mindjárt odaszólította Deák Balázst, és azt mondta neki:
– Fiam, az életemet neked köszönöm. Kívánj valamit, királyi szavamat adom rá, hogy megkapod.
Azt mondta erre Deák Balázs:
– Megtettem volna én felséged egy szaváért is. De ha mégis jutalom jár érte, hadd kérdjem meg a falumbelieket, mit tanácsolnak.
Jól van, a király megengedte, hogy tanácsot kérjen. Amikor alaposan meghányták-vetették, hogy mit kell kívánni, Deák Balázs visszament a királyi szekérhez, és azt mondta:
– Király atyám! A falu minden parasztját emeld nemesi rangra, nekem meg annyi földet adj, amennyit lóháton három óra alatt megkerülök.
László király kegyesen bólintott: a kérést teljesítette.
Azért élt olyan sok nemesi család Zala megyében, s ezeknek egy részét nem is nevezték másképpen, csak Szent László nemeseinek.
