Hiába fáradozott Hunyadi János, hasztalan erőlködtek a vitézek, a rigómezei csata sorsát nem fordíthatták meg.
Most már a puszta életet kellett menteni: Hunyadi sebes lován elvágtatott, és napokig bolyongott a sűrű erdőségben.
Már három napja egy falas ételt, egy korty italt nem látott, amikor a lova is elállott: kidőlt.
Alig támolygott már a bujdosás negyedik napján, amikor két erdei tolvaj rárohant, hogy kifossza.
Mindjárt feltűnt a tolvajoknak a széles aranylánc, amit Hunyadi a nyakában viselt. Egyik a láncon függő keresztet, másik a láncot rángatta, erősen összevesztek, hogy kié legyen a lánc.
Amíg a két hegyi tolvaj egymás ellen fordult, Hunyadi hirtelen megragadta az egyiknek kardját, és azzal az egyik tolvajt levágta. A másik úgy megijedt, hogy gyorsan futásnak eredt.
Tovább bujdosott a kormányzó, és már a reményét is kezdte veszíteni, amikor az ötödik napon egy pásztorra talált.
A hegyi pásztor mindjárt látta, hogy jeles férfiúval van dolga, tisztelettel megszólította, és azt kérdezte tőle:
– Ugyan miért bujdosik kegyelmed? Mert jeles vitéznek nézem, s mégis alig állhat a lábán az éhségtől.
Hunyadi János pedig elmondta neki, hogy ő a magyar hadak vezére, és a törökök Rigómezőnél legyőzték a seregét. Aztán hozzátette:
– Most hát adj egy falas kenyeret, mert halok meg éhen.
– Adok, hogyne adnék – mondta a pásztor –, jöjj velem a kunyhómba. – Ott kenyeret, hagymát, vizet rakott elébe.
Hunyadi pedig mindjárt hozzálátott. Annak utána gyakorta mondogatta, hogy soha jobb ízű vacsorát nem evett, mint akkor. Másnap kelve elvezérelte őt a pásztor, és bevitte Szendrőbe.
