Amikor Mátyás király Bécset ostromolta, gyakran került sor összeütközésre, mert a városból kicsaptak a vitézek, és összeverekedtek a magyarokkal. Egy erős német napról napra kijárt a mezőre, levágott néhány magyart, aztán ott forgolódott, csúfolkodott, hogy senki se mer szembeszállni vele.
Elnézte ezt Mátyás király egyszer, elnézte másodjára is, de amikor harmadik alkalommal dicsekedett fennen a német, azt mondta:
– Aki ezt a latort leveri, egy várat kap tőlem minden jövedelmével.
Meghallotta ezt Jaksith Demeter, ez a jeles rác vitéz. Azt mondta Mátyás királynak:
– Ha megkapom a várat minden jövedelmével, megvívok a némettel.
– Vívj meg, fiam, bátran, tied lesz Kórógy vára.
Jaksith nem késlekedett, rögtön lóra pattant, kirántotta kardját, és azt mondta a társainak:
– Igaz tanúim, jó katonapajtásaim, mindjárt meglátjátok az én vitézségemet. Ti a csapat ellen harcoljatok, a vezért én magam levágom.
Azzal odavágtatott a mező közepére, és egyetlen csapással a páncélos németet kettéhasította.
Amikor a német a lováról leesett, Jaksith is leugrott a magáéról, megragadta a német holttestét, és futott vele a király sátrához. Ott megállt, meglódította, és egy hajítással a testet a sátorba bedobta. Azt kiáltotta:
– Itt a német, király! Add meg a várat!
Mátyás király elcsodálkozott a vitéz erején, de meg is botránkozott a szilajságán. Azt mondta neki;
– Miért ölted meg a német bajnokot? Jobb lett volna, ha élve vezeted elém. Én megbecsülöm a vitézeket, és holtukban sem bánok velük úgy, mint a kutyával szokás.
De azért teljesítette, amit ígért, Jaksithnak adományozta Kórógy várát.
Jaksith pedig a királynak sem engedett. Azt mondta neki: –Jól gondold meg, király! Ha győzni akarsz, győzzünk, különben hagyjuk az egészet az ördögbe!
Amikor a király látta, hogy Jaksith ennyire szilaj és fékezhetetlen, azt kérdezte az uraktól:
– Ím, lássátok, hogy cselekszik és miképpen beszél ez a vitéz. Már ugyan mit tegyünk vele?
Azt mondták erre az urak:
– Küldje el felséged a török ellen. Ali bég éppen most tört be Erdélybe, hadd álljon be Jaksith a magyarok seregébe, Kinizsi Pál majd becsületre tanítja.
Így is történt. Mátyás király a rácokat Jaksith vezetésével Erdélybe, a török ellen küldte.
Jaksith vitézül harcolt a török ellen is, de szilajságát még Kinizsi sem tudta megfékezni. Hiába intette, hiába tanította, egyre csak kegyetlenkedett a foglyokkal. Tűrte ezt Kinizsi, ameddig tűrhette, de aztán megunta, és Demetert hazaküldte az apjához, a rác fejedelemhez. Annak az udvarában azt tehetett, amit akart.
Történt egyszer, hogy Jaksith Demeter néhány társával vadászatra indult, és szembetalálkozott két török basával, a Gházi testvérekkel, akik ugyancsak vadásztak. A rácok többen voltak: abban a helyben elfogták a törököket.
Jaksith Demeter a foglyokat a fejedelmi udvarba vitette. Ott azt mondta nekik:
– Ütött az utolsó órátok!
A Gházi testvérek a lábához borultak, úgy könyörögtek, hogy irgalmazzon nekik. Gazdag váltságdíjat ígértek, ha szabadon bocsátja őket.
Jaksith úgy tett, mintha ezen gondolkoznék, pedig rosszban főtt a feje. Azt mondta a két basának:
– Vessetek kockát! Aki nagyobb számot dob, azt szabadon bocsátom.
Gházi Musztafának volt nagyobb szerencséje: hatot dobott.
Ekkor Jaksith Demeter arra kényszerítette Musztafát, hogy testvérét nyársra húzza, és elevenen megsüsse. Aztán minden fogát kiverte: úgy bocsátotta szabadon.
Attól kezdve Jaksith csak fegyveresek kíséretében mert megindulni, a töröknek még az árnyékától is félt, pedig azelőtt ugyancsak vakmerő volt. Hiszen félhetett is, mert Gházi Musztafa bosszút forralt ellene.
Nem sokkal ezután történt, hogy Mátyás király hívatta Jaksith Demetert, és azt mondta neki:
– Fiam, te jól beszélsz törökül. Indulj, fordulj, vidd el a levelemet Konstantinápolyba.
Hej, megrémült erre a szóra a nagy vitéz! Kérve kérte a királyt:
– Uram, ne gyilkolj meg! Ha a törökhöz küldesz, engem élve többé nem látsz!
De amit Mátyás király kimondott, annak meg kellett lenni. Jaksith nagy búsan hazament, végső búcsút vett családjától, Gergelytől, hűséges diákjától, azzal elindult a török császár városába.
Konstantinápolyi baj nélkül megjárta, de visszafelé jövet bajba került. Szendrő vára mellett, egy kis erdőben erős csapattal várakozott Gházi Musztafa, s amikor a rácok odaértek, Jaksithot megrohanta.
Bátran védekeztek a rácok, de a törökök többen voltak: Jaksithot minden vitézével együtt levágták.
Így halt meg Jaksith Demeter, akinek ugyanolyan mértékkel mértek vissza, mint ahogy ő mért másnak.
Szállott a halálhír, messzire szállott, mint a fekete holló. Itt is, ott is leszállott a házakra, és elkárogta a nagy vitéz halálát. Elkárogta Jaksith Demeter házában is. A családja megsiratta, Gergely diák pedig ilyen búcsúztatót írt róla:
Így betelek én uramnak a nagy gondolása.
Kiből vala királynak igen nagy bánatja,
Mert szemével követét többé nem látja.
