Sok földet, sok várost, sok falut foglalt el Mátyás király Csehországban, de még Morvaországban is. Eleget szomorkodott ezen László, a csehek királya, de úgy félt Mátyástól, hogy a kezét sem merte felemelni őellene. Csak az apjának, Kázmér lengyel királynak panaszkodott rossz sorsáról.
Hiszen nemhiába panaszkodott. Kázmér király egymás után írta, írogatta a leveleket Mátyás királynak, és minden levélben azt kérte, adná vissza a fiának, László királynak az elfoglalt földet. Még azt is megígérte, hogy a magyar király minden költségét megtéríti.
Mátyás király erre azt üzente vissza:
– Az én hadjáratom költsége négyszázezer arany. Ha ezt a summát a lengyel király megfizeti, tüstént kivonulok, de ha nem, egy lépést sem teszek.
Hej, megharagudott a lengyel király, amikor Mátyás levelét olvasta! Még hogy négyszázezer aranyat fizessen a kivonulásért! Mindjárt üzent a fiának, hogy keljen hadra Mátyás ellen, és maga is katonákat toborzott.
Ezalatt Mátyás is tanácskozott az urakkal. A tanácskozás után zsoldot kiáltott, és egybegyűjtött tízezer katonát. A sereggel gyorsan vonult Boroszló felé, mert a város lakói azt üzenték, hogy annak nyitják meg a kaput, aki előbb odaér.
Amikor a sereg Boroszlóhoz érkezett, Mátyás király megkérdezte az uraktól:
– Jó lesz-e beszállani a városba, vagy csak kívül kell maradni? Eleget töprengett, sápolódott ezen a király is, a kíséret is, végre megszólalt Tamás deák, aki a püspök kíséretéhez tartozott:
– Ha az én dolgom volna, belül is szállanék a városba, kívül is. Mert ha a város előtt, a külvárosban lenne a táborom, különbnek tartanám, mint ha benn volna a városban, így a kerítésről, a tornyokról és a bástyákról igen szépen megoltalmazhatnánk az egész tábort.
Amikor ezt Mátyás király meghallotta, dicsérte a deák tanácsát, és reggel népét a külvárosba szállította, a város kerítése mellé. És hogy a városnak semmiben nehézségére ne legyen, megtiltotta erősen, hogy az ő seregéből bárki bemenjen a városba. A tábort pedig mindjárt megerősíttette árokkal és töltéssel, ágyúkkal és mindenféle hadiszerszámokkal.
A lengyelek is tábort ütöttek, és csatára hívták a magyarokat.
De Mátyás király okosan cselekedett, és megcsalta a lengyeleket. Mert a lengyelek és a csehek seregesen jöttek a tábora elé, és viadalt kívántak. Mátyás király pedig nagy csendességben maradt, és egy embert sem bocsátott ki a táborból.
A lengyelek, a csehek napestig ott lézengtek, fárasztották a lovukat, ők maguk is koplaltak. Végre elunták magukat, ismét a táboruk felé tartottak, nagy búsulással és nagy szitkokkal. De ahogy a táboruk felé tértek, mindjárt rajtuk voltak a magyar huszárok, és ökleitek, vágták őket, többet el is kaptak közülük, mindennap foglyokat hoztak. Ha pedig az ellenség visszafordult, a huszárok mindjárt hátat fordítottak, és bevágtattak a táborba.
Ezután a lengyelek a tábort ostromolni kezdték, de a magyarok a kerítésről, a tornyokról és a bástyákról kisütötték rájuk a sok ágyút, és visszahajtották őket nagy kárral.
Máskor Mátyás király indította el a népét, mind dob, mind trombita nélkül; nagy csendességgel és hirtelen-váratlanul megütötte a lengyel tábort, és nagy kárt tett benne.
Amikor pedig a lengyelek és a csehek nagy sereggel kivonultak, hogy a magyarokat megtámadják, Mátyás király visszaindította a népét, és békével bement táborába. Az ellenség gyakorta nekikészült; ütközetet kért a királytól, de Mátyás király csak veszteg hallgatta, és semmi választ nem adott nekik. Eközben szüntelenül nyugtalanította a lengyeleket. Körül a városokba csapatokat küldött, s azok rácsaptak a lengyelekre, amikor élésért kimentek.
Mátyás király szép színpadokat rakatott a táborba, és azokra felküldte a városbeli szépasszonyokat, s velük táncot járatott a vitézekkel és a polgárokkal, a lengyelek és a csehek szeme láttára. Amikor a hősök így vigadtak, a király a lengyel és cseh urakat meg a vitézeket táncba hívta – így bosszantotta őket. Gyakorta megvendégelte Mátyás király a polgárokat, a polgárasszonyokat fenn a színpadon, és együtt vigadtak. Azután a vitézek kivonultak a táborból, és nagy vígan ökleitek az ellenséggel a szépasszonyok szeme láttára.
Ezt a boroszlóiak ugyancsak meghálálták: minden élést, ételt-italt úgy adtak, hogy az ára is olyan volt, mint kezdetben.
De a lengyelek és a csehek tábora igen megszűkült, a sok hiábavaló erőfeszítés miatt az emberek és a lovak elerőtlenedtek, napról napra fogyott a nép, mert sokat levágtak, a kerítésbeli tornyok pedig mind tele voltak foglyokkal.
Mátyás király titokban meghagyta két vezérének, Szapolyai Istvánnak és Kinizsi Pálnak, hogy huszárokkal Lengyelországot beszáguldják, és a falvakat meg a városokat felgyújtsák. A huszárok ezt megtették, és elrémítették egész Lengyelországot. Megrémült a lengyel királyné asszony is, és követet küldött urához, Kázmér királyhoz, megüzente neki az egész ország veszedelmét, és igen kérte, hogy hamar hazasiessen, ha az egész országot el nem akarja veszteni.
Amikor Kázmér király ezt a hírt meghallotta, nagyon megijedt, s nem tudta, mit tegyen. Boroszló alatt nem végezhetett semmit, mert Mátyás király csak csúfolja, s nem akar semmi viadalomnak állni, ott pedig elvész az országa.
Végre a lengyel és a cseh urak közbenjártak, és békéltetni kezdték a királyokat.
A királyok hiteles levelet adtak egymásnak, és meghatározott napon hárman a mezőn összegyűltek: Kázmér lengyel király, László, az ő fia, a cseh király, és Mátyás király.
Először Kázmér lengyel király szólalt meg, és azt mondta:
– Mátyás atyámfia, az én fiam, László király panaszolkodik énnekem, hogy nála van ugyan a királyi név, de az ország nagyobb része a te birtokodban van. Miért háborítod az én fiamat az ő méltóságában? Mi az oka annak, hogy senkit nem tűrsz meg magad mellett? Te követni akarod Július Caesart és Nagy Sándort, de megemlékezzél róla, hogy nagyravágyásból korai halált hoztak magukra.
Ezért, atyámfia, Mátyás, ne légy nagyravágyó! Hitvány nemzetségből származtál, és fogházból jutottál a királyi méltóságra. Sok jeles dolgot cselekedtél, de megemlékezzél arról, hogy csavargó a szerencse. Ez okáért add vissza az én fiamnak, László királynak az ő jószágait. Gondold meg, mit illik cselekedni egy jámbor és felséges királynak. Erre menjen a tanácsod, hogy mindkétfelől tegyük le a fegyvert, és mint szerelmes atyafiak, örök békességben éljünk.
Amikor Kázmér király a beszédet bevégezte, Mátyás nem kisebb bátorsággal így felelt neki:
– Szerelmes atyám, Kázmér király! Megköszönöm, hogy engemet a szerencse állhatatlanságára tanítasz. De hiszen én mindenkoron szerettem a békességet, és fiádat, László királyt úgy szerettem, mint saját atyámfiát. Ezért megígérem az összes tartományokat, amelyeket Morvaországban, Csehországban és Sziléziában megszálltam, ha leteszitek a négyszázezer aranyforintot, amelyet a hadra elköltöttem. De ha ezt a summát le nem teszitek, akkor a legkisebb falucskát sem bocsátom kezetekbe.
Nagyon megbúsult ezen a válaszon a lengyel király, és azt mondta:
– Mást kellene gondolnod, atyámfia, Mátyás, és nem kellene olyan keménynek lenned, mert ilyen módon a hadak le nem szállnak közöttünk.
László cseh király, aki akkor tizenhét esztendős ifjú volt, lágyabb szóval kérlelte Mátyás királyt, de hiába, mert ő nem engedett. Ekkor mind a két király erősen megharagudott, és mind a kettő haddal fenyegetőzött.
Most már Mátyás király is megharagudott, és azt mondta:
– Én bízom Istenben, és az én igazságomért meg merek vívni mind a kettőtökkel: egyik napon az atyával, a másikon a fiával.
De Kázmér király azt mondta erre:
– Ennyi munkánk hiába esett, de kérlek, három nap múlva gyűljünk ismét össze. Közben gondolkodj a békesség alkalmas módjáról.
Amikor az urak mind a két táborban megértették, hogy a királyok tárgyalása nem járt sikerrel, erősen esedezni kezdtek a királyoknak, hogy egyezzenek meg egymással.
Ezért aztán amikor a királyok ismét összejöttek, nagy tisztelettel köszöntek egymásnak, és bementek a lengyel király sátrába. A sátorban vagy három órán át tárgyaltak egymással, végre ilyen feltétellel egyeztek meg:
Minden ember békességgel hazatér országába, és ezután egyik se árt a másiknak. Morva és Szilézia Mátyás király birtokában marad, de az ő halála után László király kiválthatja négyszázezer aranyforintért. László királyé lesz egész Csehország, de Mátyás is él a cseh királyi címmel. A foglyokat mindkét részről elbocsátják, és ezután semmiféle álnokság, csalárdság és harag nem forog közöttük.
Amikor a királyok így kibékültek egymással, beszólították az urakat, hogy ők is aláírják a békességet.
Ezután a királyok megrázták egymás kezét, összeölelkeztek, és nagy édes beszédekkel szóltak egymással.
Amikor a királyok megbékülését kihirdették, a sereg mindkétfelől nagyon megörült.
Ezután Mátyás király ebédre hívta a királyokat. Felvonatta szép és drága bársonysátorát, abba egy soklépcsős, szép bársonyos és gyöngyös, magas pohárszéket helyeztetett, megrakva aranyos és szép drágaköves poharakkal, kupákkal és mindenféle edényekkel.
A három király letelepedett egy négyszegletű asztalhoz, és körülöttük udvart állottak az urak és a jeles vitézek.
Vége-hossza nem volt a sok szép és drága ételnek. A királyok nagy vigassággal voltak, és egymásra köszöntéseket mondtak.
Amikor a hosszú ebédet elvégezték, a királyok felkeltek az asztal mellől, és elbúcsúztak egymástól. És Mátyás király megajándékozta szép s királyi ajándékokkal a királyokat és a fő-fő urakat. Ezért aztán mindnyájan dicsérték Mátyás király emberséges és felséges voltát.
