Történt egyszer, hogy Mátyás király a Bakonyban, Nagyvázsony környékén vadászott. Nagy meleg volt; a király beüzent a barátok klastromába, hogy erősen megszomjazott.
Mindjárt futottak a barátok, és aranykupában finom somlai bort hoztak a királynak.
De Mátyás király hozzá sem nyúlt, hanem azt mondta:
– Ilyen melegben nem iszom bort.
Meghallotta ezt a malomajtóból Kinizsi Pál, az erős molnárlegény, aki éppen malomkövet faragott. Beugrott hát a korsóért, és futott vele a királyhoz.
Amikor odaért, azt mondták a barátok:
– Ejnye, fickó, hát a tálca hol maradt?
Visszafut Kinizsi, felkapja a malomkövet, és azon nyújtja a korsót.
Mátyás királynak megtetszett ez a derék legény. Ott nyomban nekiajándékozta Nagyvázsonyi. Szót váltott vele, bevette seregébe, aztán harcba küldte a török ellen.
Amikor Kinizsi bátorságával is kitűnt, Mátyás még jobban megszerette, és egyszer azzal bízta meg, hogy követségbe menjen a török császárhoz.
De Kinizsi, aki a csatamezőn nem ijedt meg a töröktől, semmiképpen se akarta vállalni ezt a kitüntetést.
A király így biztatta:
– Jó hívem, Kinizsi Pál! Ha a török a te fejedet leüttetné, én a fejed helyébe harmincezer török fejet vágatok le!
Úgy bizony – mondta erre Kinizsi –, de a harmincezer fej közül egy se illik úgy a Palkó nyakára, mint ez a mostani fejem.
