MÁTYÁS KIRÁLY HÁBORÚI
– Zrínyi Miklós nyomán –
Mihelyt az országnak botját kezébe vette Mátyás, még nem is szoríthatta jól össze a markát, máris három olyan ellensége támadott, hogy mindegyik azt gondolta, elnyeli őt országostul. Két világbíró császár, német és török, a harmadik a cseh Giskra, akit nehéz volt kipusztítani, mint a nyüvet a rohadt sebből.
Nosza most, vitéz király, lássuk, vagy-e olyan, mint Hercules, Jupiter fia, aki még bölcsőjében két sárkányt ölt meg egyszerre, mindegyik kezével egyet. Tedd hozzá országodnak szegénységét, tárházadnak ürességét, népednek rémületét az ellenségtől: mit fogsz csinálni, hová fogsz kapni?
Vezéredet, Nagy Simont a harcban legyőzték, fut a te vitéz sereged a német előtt, Vas vármegye füstöt vetett, füstölög: távolról is megláthatod.
De mit érne az arany, ha a tűzben füstté lenne, mire való volna a kormányos, ha csak jó időben tudna hajókázni? Ezeket a háborúságokat a végzet mind Mátyás szerencséjére hozta, hogy a dicsőséget és a halhatatlanságot megérdemelje.
Azért hát összeszedi a király minden elméjét, minden erejét, kegyelmet ígér árulóinak, és ismét magához hódítja őket. Ráküldi ismét Nagy Simont a római császárra, s az meg is veri az ellenséget. És kirázza a császárnak a kevély német gondolatokat a fejéből: félni kezd, aki azelőtt ijesztett. De Mátyás király nagylelkűsége megmenti ettől a félelemtől: a császárnak kalácsot vet a torkába, a koronáért hetvenezer aranyat vet neki, és azzal a fösvény szemét befedi.
Másfelől Rozgonyi Sebestyén a cseheket minden likból kiűzi, de a király nélkül Giskrát nem veheti ki. Rátámad a király Giskrára minden erejéből, és mert ő a nagyobb, annak szelídíthetetlen elméjét megszelídíti, és a tolvajoknak kapitányából magának hívet csinál és állhatatos, vitéz embert. Más király alig várhatta volna, hogy kezébe kaphassa, hogy diadalmenetben hurcolja városról városra, de Mátyás király ilyen hiú gondolatokat nem gondolt, ő a jónak szolgálatára volt, s ezt inkább kívánta, mint a maga dicsőségét.
Harmadikfelől megütötte az országot a török. Hali bég, aki akkor híres hadviselő basa volt, két úttal is próbára tette a király hadiszerencséjét, egyszer a Száva és a Duna között, másszor Erdélyben. De drágán megvette volna oda nem mentét, mert mind hada, mind maga gyalázatosán járt: a prédát, vitézeinek felét és egész tisztességét odahagyta. Meg is írta a török császárnak, hogy a magyar királynak csak az esztendői ifjak, de vitézsége, de bölcsessége, de szerencséje érett és vastag, ezért el ne mulassza személy szerint kijövetelét, nehogy a török birodalom egy gyermek miatt hátramaradjon.
Mátyás király cselekedettel megbizonyította Hali bég levelét, mert ráment Jajca várára, amelyet erőssége miatt senki más meg nem vehetett, egyedül Mátyás király tehette, könnyen be is vette, a török császárnak örök gyalázatára és bosszúságára.
Ennek megtorlására, a vár visszavételére eljött ugyan Mahomet császár nagy készülettel, és keményen ostromolni kezdte Jajcát.
De Mátyás király nem aludta el a vár oltalmát, mint azelőtt a török császár, hanem rázúdította hadát Szapolyai Imre deák vezetésével. Azt üzente a török császárnak:
– Verd meg, ha mered, császár, ezt a deákot, nézd szemben a király hadát, ha olyan bátor vagy, amilyennek magadat mondod.
De Mahomet nem kívánt szembenézni a király hadával, elkelt Jajca alól, mint a füst, otthagyta sátorait, ágyúit, ott sok gazdagságát. Ezért még a kis leányzók is közénekkel énekelték Mahomet császárról:
Mikor magyar király zászlóját látá,
Jó lovának száját futni bocsátá.
|
