Egyszer Mátyás király nagyurakkal járta az országot. Megszólított egy öregembert, aki valamikor katonája volt, mert Mátyás király megismerte ám később is, hogy ki szolgált nála.
– Tisztességgel öreg – mondta a király.
– Köszönöm az asszonynak! – felelte az öreg.
– Hány pénzért dolgozik?
– Hatért!
– Hányból él kend?
– Kettőből.
– Hát négyet hova tesz?
– Azt a sárba dobom!
– Hány még a harminckettő?
– Már csak tizenkettő.
– Meg tudná-e fejni a bakkecskét?
– Meg én!
– Amíg a képemet meg nem látja, addig meg ne magyarázza senkinek, amit most beszéltünk.
A király továbbment. Az uraknak nagy birtokot ígért, ha meg tudják magyarázni a kérdéseket. Az urak meglepték az öreget, és kérték, hogy magyarázzon meg mindent.
– Addig nem mondhatom meg, míg a király képét nem látom mondta az öreg.
Megállapodtak tíz aranyban.
– Tisztességgel öreg, ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát, a tiszta ruha pedig tisztesség. Azért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.
– Miért dobja a pénzt a sárba?
– Mert kettőből magam élek, négyet meg a fiamra költők, az pedig annyi, mintha a sárba dobnám.
– Hát az mit jelent: hány még a harminckettő?
– Megmondom tíz aranyért! Leolvasták a tíz aranyat.
– Legénykoromban harminckét fogam volt, de most már csak tizenkettő van.
– Hát a bakkecskét hogyan feji meg?
– Ahogyan most az urakat megfejtem!
– No megálljon! Megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a beszédet, pedig a király képét nem is látta!
– Én nem láttam a király képét?! Itt van ni! – S mutatta az aranyakon a király képét.
Az urak elsompolyogtak.
