Amikor Miklós püspök, a pápa magyarországi követe megérkezett Mátyás király udvarába, mindenki tisztelettel és szeretettel fogadta. A püspök is jól érezte magát Magyarországon, ezért amikor elvégezte a rábízott ügyeket, Budán letelepedett, és a király vendégszeretetére bízta magát. Mátyás pedig bőkezűen és gazdagon ellátta a püspök urat.
De Miklós püspök nem olyan ember volt, amilyennek a külseje mutatta: tisztes arca és nyájas beszéde tiszteletet parancsolt, de a bárány bőrében farkas rejtőzött, mert a püspök ravasz politikával, hamis hízelgéssel az ország előkelőit mind megcsalta, egyedül a király látott át a szitán.
Mátyás maga is nyájas beszédű volt és ravasz, sokat forgolódott ilyenfajta emberek között, ezért éppen olyan színleléssel beszélt a püspökhöz, ahogy a püspök beszélt őhozzá.
Miklós püspök olyasmibe fogott, ami legkevésbé sem illett egy pápai követhez, hanem legfeljebb valamiféle hitvány besúgóhoz. Majd az egyik, majd a másik főúrra árulkodott, és ezzel az árulkodással akarta a király szívét megnyerni.
A király pedig mindent ráhagyott, és úgy tett, mintha minden szavát elhinné. Sőt, hogy a besúgó nyíltabban beszéljen, még biztatta is a püspököt, és ilyeneket mondott neki:
– Alig bírom elhinni, hogy ez és ez az úr ellenségem lehetne, hiszen nincsen arra oka, hogy ellenem támadjon.
Csak ez kellett a püspöknek! Mindjárt még hevesebben kezdte bizonygatni, hogy a nevezett úr a király ellensége. Amikor aztán azt hitte, hogy a királyt egészen a markában tartja, még vakmerőbb lett, és azok ellen is fellépett, akik csak jót tettek vele. így aztán egyetlen előkelő ember sem akadt, akit ez a gyalázatos vipera meg ne mart volna.
Amikor Mátyás király már eleget látott, elhatározta, hogy a püspököt példásan megbünteti. Egyszer így szólt hozzá:
– Nem tartom valószínűnek, amit a magyar urakról pletykáztál, mert mindezt nem tudod bizonyítani.
Erre a püspök tűzbe jött, és kijelentette, hogy ő mindezt szemébe is megmondja az uraknak.
Ekkor a király figyelmeztette a püspököt, de az makacsul kitartott az álláspontja mellett.
Nemsokára az urak Budán tanácsot tartottak, és a gyűlésen Miklós püspök is részt vett.
Ekkor a király félrehívta a püspököt, és megkérdezte tőle, hajlandó-e az uraknak szemébe mondani a vádakat.
Miklós püspök pedig igennel válaszolt, mert azt remélte, hogy erre a szembesítésre nem kerül sor.
Mátyás király ekkor kézen fogta a püspököt, szembeállította az urakkal, és azt mondta neki:
– Íme, itt van az ideje, hogy megtedd, amit már régen kívántál. Mondd meg most nyíltan mindazt, amit nekem titkon sugdostál. Leplezd le ezeket az urakat, mondd a szemükbe, hogy a királyt elárulták!
A püspök, amikor látta azok tisztes arcát, akik vele csak jót tettek, méltóságokhoz és kincsekhez juttatták, egészen megzavarodott, remegni kezdett, és ölbe tett kézzel, lehorgasztott fejjel hallgatott.
Ekkor a király azt mondta neki:
– Ha nem nézném, hogy a pápa úr követe vagy, bizony megtanítanálak arra, mi a becsület! De így is megmondom: a követhez nem illik, hogy ártatlanokat veszedelembe taszítson. Most pedig takarodj országomból, mert ha két nap múlva meglátlak, olyan példát mutatok veled, hogy az egész világ megtudja belőle: Mátyás sohasem volt barátja az ilyen gazságoknak és besúgásoknak.
A püspök abban a pillanatban eltávozott.
