Erősen fájlalta Mátyás király, hogy Szendrő vára a török császár hatalmába került, s mind azon törte a fejét, miképpen szerezhetné meg azt az erős várat.
Addig törte ezen a fejét, míg egyszer magához hívatott egy tisztet a nándorfehérvári várból, és azt mondta neki:
– Fiam, tudd meg, ki a parancsnok a szendrői várban, és iparkodj barátságot kötni vele.
Nem kellett ezt kétszer mondani, a tiszt eljárt a dologban, s nemsokára jelentette a királynak:
– Uram királyom, barátságot kötöttem a basával.
– Jól van, fiam. Most már mondd meg neki, hogy Mátyás király mindig jóakarója volt, s az is marad.
Így üzengetett Mátyás, míg egyszer azt üzente a basának:
– Mátyás király megfogadja, és szavát meg sem másolja, ha a basa Szendrő várát átadja, három várost és három várat ad érte cserébe. A basának nincsen egyéb dolga, mint hogy átadja Szendrőt, amikor Mátyás ostrom alá vette.
Jól van, a basa megfontolja az ajánlatot, aztán ezt üzeni:
– Ha Mátyás király nekem ad három várost és három várat, én is átadom Szendrő várát. De az ajándékozás írásban álljon, és a király hite legyen rajta!
Megörült ennek a király, mindjárt kiállíttatta az adománylevelet, és hitet tett a török basának.
Amikor Nagy Simon bán a levelet átadta, a török nagyon megörült, és azt mondta:
– Eredj vissza a királyhoz, és mondd meg neki, amit üzenek. Készüljön fel hadifegyvereivel, vegye körül ostromzárral Szendrőt, mert ha a török császár a tizenötödik napig segítséget nem küld, a basa feladja a várat.
Vitte az üzenetet nagy sietve a bán, a király pedig mindjárt levelet íratott az ország lakosainak, a báróknak, a nemeseknek és nem nemeseknek meg a tiszteknek, hogy készüljenek fel a háborúra, mert rövid idő múlva indul a törökre.
Felkészül a király, felkészülnek az urak is. Vonul a sereg Szendrő felé, már Szalánkeménnél járnak, amikor vágtató lovas éri utol a sereget.
A király mindjárt megismeri hűséges futárát.
– Mit hoztál, fiam?
– Semmi jót, felséges királyom! Betört a német a Dunántúlra, gyújt és fosztogat mindenfelé, feldúlta már Zalát és Somogyot!
Ez a hír annyira megindította a királyt, hogy először szóhoz sem tudott jutni. Amikor magához tért, nagy keserűséggel, iszonyatos haraggal ezt mondta:
– Ó, gaz németek! Milyen szerencsét, a kereszténységnek milyen hasznát veszítem el miattatok! De Isten segítségével most rátok viszem a halált!
Azzal keserű szívvel visszatért Budára, és elküldte a német ellen egyik vezérét, a híres Magyar Balázst.
Iszonyú haraggal rohantak a vitézek a németekre, kit földre terítettek, kit elfogtak, és megkötözve a királyhoz küldtek. Csak kevesen voltak, akik gyors lábuknak köszönhették a szabadulást, ezek Bécs irányában úgy elfutottak, hogy hátra se mertek pillantani.
