Amikor Mahomet török császár Görögországot leverte, úgy elbizakodott, hogy azt mondta:
– Egy az isten az égben, egy fejedelem uralkodjék a földön!
Így beszélt a császár, a török vajdák, basák és bégek pedig rátörtek a városokra meg a falvakra, égettek, romboltak, pusztítottak, és rabszíjra fűzték a parasztokat.
Forrt, forrongott a gyűlölet a magyar népben, bosszúért kiáltottak az elpusztított falvak és városok, de az uraknak más gondjuk volt, nem törődtek a nép bajával. Egyedül Hunyadi János szíve keseredett el a nép üldözése miatt. Amikor meghallotta, hogy a török martalócok Erdély földjét pusztítják, felfegyverezte a népet, és szembeszállt a rablókkal. Tanyák határában, falvak közelében, városok körül folytak a harcok, s Hunyadi János mindenütt visszaszorította a törököt.
Amikor Hunyadi csatáinak hírét Izsák vajda meghallotta, mérhetetlenül felháborodott. Még hogy a dicső török csapatokat egy hitvány gyaur megtámadja s megveri! Ez a vajda, aki Szendrő várának kapitánya és egész Rácország birtokosa volt, nagy hadat gyűjtött, és a falvakat meg a városokat erősen raboltatta. Éppen Nándorfehérvár alá vonult, mert annak kapitánya Hunyadi János volt, s ott pusztított legkegyetlenebbül.
De nem sokáig pusztíthatott! Mert Hunyadi nagy sereget gyűjtött, és nyílt mezőn szembeszállt az ellenséggel.
Nagy rohammal támadott a török, de a magyar sem engedett. Már az első ütközetben sokan lefordultak a lóról, de az elesettek helyébe mások léptek: a magyarok egy lépést sem hátráltak. Hunyadi mindig ott jelent meg, ahol legnagyobb volt a veszedelem, népét biztatta, az ellenség szívében pedig félelmet keltett.
Amikor Izsák vajda látta, hogy a magyarok vagy győzni, vagy halni akarnak, megijedt ettől az elszántságtól, hátat fordított, és gyors vágtatással Szendrő vára felé indult. Ahogy ezt a török sereg észrevette, mindjárt futásnak eredt.
Hunyadi pedig üldözőbe vette a futókat, és egészen Szendrő várának faláig üldözte őket. Végül nagy győzelemmel, sok zsákmánnyal tért vissza Nándorfehérvár várába.
De már ezt a török császár sem nézte tétlenül. Négyszázezernél több katonát, rengeteg hadigépet szállított hajón a vár alá. Addig egyetlen várat sem ostromoltak ilyen nagy előkészülettel.
Amikor a török császár előkészületének híre járt, Hunyadi János nem volt a várban, hanem arról tanácskozott, miképpen szervezzék meg az ország védelmét. Hiszen tanácskozhatott! Mert a többi urak mind irigykedtek rá, s azt mondogatták:
– Ki-ki a magáét védelmezze! Ha Nándorfehérvárt rábízták Hunyadira, ám védje meg, ha tudja!
Ezzel aztán a tanácskozásnak vége lett, Hunyadi pedig elindult, hogy felmentő sereget szervezzen.
Ezalatt a török császár hozzákezdett az ostromhoz. A hadigépeket a síkságon állították fel, s ezek hatalmas köveket hajigáltak a vár falaira. Éjjel-nappal dörögtek a hadigépek, rettenetes mennydörgésük egészen Szegedig elhallatszott. Úgy okádták a füstöt, hogy a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő borította el, és a lengedező szellő kénbűzzel keveredett. Sem a forró nyári nap, sem a hűvös éjszaka sötétje nem nyújtott pihenést az ostromlottaknak, mert az ostromlók sem pihentek.
Egymás után omlottak le a vár magas tornyai, ledőltek a védőfalak és a bástyák, amelyek addig az embereket oltalmazták. Most már a hatalmas kövek az embereket pusztították. A vár védői egészen kétségbeestek, a halálfélelemtől megdermedtek, és mindnyájan a biztos halál közeledését várták.
Ekkor jelent meg a Duna partján Hunyadi János, a magyarok reménysége és a törökök félelme. Csekély számú sereget hozott magával, mert nem volt ideje katonák toborzására. Ebben a kicsiny seregben is sok volt a paraszt katona, aki fegyverforgatást nem tanult. De Hunyadi bízott ebben a kis seregben, bízott a parasztokban, s nem is csalódott.
Hunyadi először arra törekedett, hogy az ellenség hajóit a folyóról elűzze, és a várban levőknek fegyveres segítséget vigyen. Számított ebben a vízi csatában a halászok kis bárkáira, és számítása bevált: a mozgékony halászbárkák könnyen elsurrantak a török hajók között, és több oldalról támadva, sokat felgyújtottak közülük. A magyarok bátran rohantak rá a törökök hajóira, s egymás után lángra lobbantották őket. De sok magyar is elesett a nagy vízi csatában. A rettenetes vérontás miatt a Duna vize véres foltokkal kavargott, és a katonák gazdag lakomát adtak a halaknak.
Lángban álltak a török hajók, s a magyar vitézek büszkén vonultak fel a várba. Ott úgy fogadták őket, mint a magyarok szabadítok.
Hunyadi János pedig egyenesen a kapitányokhoz ment, és azt mondta nekik:
– Ugyan mitől féltek? Vagy talán most láttok először törököt? Ezek azok, akiket olyan sokszor megszalasztottunk! Annyiszor láttátok már őket, miért éppen most zavar ez a látvány titeket? Bízzatok Krisztusban, akinek nevéért annyiszor öntöttük vérünket, és ismét győzni fogunk!
Ezekkel a szavakkal és még sok hasonlóval Hunyadi ismét bátorságot öntött a kapitányok és a katonák szívébe. Ezután megerősítette a várat az új katonasággal, és minthogy ezek a fegyverforgatásban járatlanok voltak, megkezdte kiképzésüket.
Ezalatt a törökök táborában is nagy tanácskozás folyt. Mahomet császár összehívta a török sereg vezéreit, és így szólt hozzájuk:
– Mindnyájan emlékeztek arra, hogy atyám, Amigát császár éppen hét hónapig ostromolta Nándorfehérvárt, s mégsem tudta meghódítani. Ezért győzelem nélkül, szégyenszemre vonult el a vár alól. De most másképpen lesz! Mert amit Amurát hét hónap alatt nem tudott teljesíteni, teljesíti Mahomet tizenöt nap alatt!
Egymásra néztek a török vezérek, s mind azt gondolták, hogy Hunyadi nem adja meg olyan könnyen a várat. De szólni egyik sem mert; végre az anatóliai vajda, a hadjárat fővezére mégis megszólalt:
– Ó, hatalmas császár! Boldog vagyok, hogy felséges színed előtt megszólalhatok. Félek ugyan attól, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet, mégis meg kell mondanom: a magyarok erősebben védik váraikat, mint a görögök.
Nem tetszett ez a szó a császárnak, de nem felelt rá, csak kiadta a parancsot, hogy az ostromot folytatni kell.
Folyt is az ostrom, rettenetes erővel folyt. Néhány nap múlva minden torony ledőlt, és a falak nagy része is romokban hevert. Az árkok eltűntek, színig megteltek földdel – most már szabad volt az ostromlók útja!
Az ostrom tizenötödik napján, ahogy a török császár előre megígérte, megindult a nagy támadás.
Hajnalhasadáskor szörnyű dobpergéssel, erős trombitaszóval és harsány kiáltozással rohamra indult a török.
Már az első rohammal betört a vár belsejébe, és elseperte a gyenge magyar védelmet.
De a belső várban nagy közelharc folyt, a magyar vitézek végső elszántsággal verekedtek, visszaszorították a törököt, aztán ismét meghátráltak, majd újra előretörtek.
Hunyadi János mindenütt ott volt: buzdított, fenyegetett és harcolt; ahol ő járt, mindig fellángolt a küzdelem.
A közvitézek első soraiban ott harcoltak a vár kapitányai, Szilágyi Mihály és Kanizsai László, ott harcolt a többi tiszt is, mind példát mutattak a vitézeknek.
Ekkor történt, hogy egy torony védelmében az egyik vitéz, Dugovics Titusz birokra kelt egy törökkel, aki zászlóját ki akarta tűzni a bástyára. Amikor látta, hogy semmiképpen sem bírja a törököt leküzdeni, átnyalábolta ellenfelét, és a mélybe vetette magát.
Háromszor kiűzték a törököt a várból, de mindig újra visszatért, mert győzte erővel: sok volt a tartaléka.
Mint a hullámzó tenger, úgy elborította a sok török a várat, a védőket visszaszorította, a házakat felgyújtotta, és mindenütt kitűzte a török zászlót.
Már felharsant a török táborban az örömkiáltás, a győzelmi zene, már készült az egész sereg a felvonulásra, amikor a magyar vitézek még egy kétségbeesett támadásra indultak. Egymáshoz illesztették a pajzsot, és ezt kiáltották:
– Uram Jézus, segélj meg!
Ezzel a kiáltással a törökre vetették magukat.
A törökök pedig, akik már nem vártak támadást, hirtelen úgy megzavarodtak, hogy futásnak eredtek.
Erre a magyarok visszanyerték bátorságukat, mindnyájan szívet nyertek, és kardjuk élével üldözni kezdték az ellenséget. Lerohantak a hadigépekhez, amelyek őrizetlenül maradtak, megrongálták a gépeket, és felgyújtották a török tábort. Ezután a mezőnek fordultak, és üldözőbe vették a menekülő törököt. Csak a sűrű éjszaka vetett véget a mészárlásnak.
A gőgös Mahomet, a törökök elbizakodott császára vágtatva menekült, futva futott a magyar vitézek előtt. Minden felszerelését, összes katonáját elhagyta, már csak a saját életére gondolt.
De aztán eszébe jutott, hogy még azt a hitvány életet sem érdemes megmenteni, és azt mondta a kísérő szolgáknak:
– Mérget adjatok nekem, rögtön ölő mérget! Haljak meg inkább, semhogy ilyen gyalázattal térjek vissza országomba!
De a szolgáknak volt eszük: nem adtak mérget a török császárnak. Ezért aztán a császár elgondolkozhatott azon, hogy elbizakodott elmével az egész földkerekségen uralkodni akart, s íme, paraszti kezek győzték le, amelyek eddig kapát és nem fegyvert forgattak.
És aki sok trombita és dob hangja mellett, vidáman érkezett a vár alá, most az éjszaka csendjében, gyalázattal futott el.
