Egyszer Szilágyi Mihály kilovagolt Nándorfehérvárból, és a sík mezőn megpillantotta a rácok fejedelmét, aki csekély kísérettel ott vadászott. Mindjárt megrohanta a rácokat, és a fejedelmet elfogta. Nándorfehérvárra kísértette, és hat hónapig kemény fogságban tartotta. Eközben sokszor maga elé hozatta a rác fejedelmet, és mindig azt kívánta tőle: adja át Szendrő várát.
A rác fejedelem jól tudta, hogy addig meg nem szabadul, míg a várat át nem adja, ezért teljesítette volna Szilágyi követelését, de a felesége meg a rác bárók semmiképpen sem adták fel a várat.
Akkor a rác fejedelem könyörögni kezdett Szilágyinak, hogy nagy váltságdíjért bocsássa szabadon.
Szilágyi Mihály hajlott is arra, hogy a fejedelem kérését teljesítse, de az udvari diák, akit Lászlónak hívtak, lebeszélte róla:
– Uram, a rác fejedelmet semmiképpen el ne bocsásd, mert ha elbocsátod, később nagyon megbánod. A fejedelem nagy úr, és kegyetlen bosszút áll rajtad. Ha már elfogtad, semmi szín alatt el ne bocsásd.
De nemsokára eljöttek a rácok főemberei, és ötvenezer márkát kínáltak Szilágyi Mihálynak, ha a fejedelmet szabadon bocsátja.
Ekkor Szilágyi Mihály százezer márkát követelt; a fejedelem azt is megígérte. Amikor megegyeztek, abban is megállapodtak, hogy Szilágyi a fejedelmet az ország határára elkísérteti, és a rácok ugyanoda hozzák a százezer márka váltságdíjat.
De László diák még akkor is kitartott mellette, hogy a fejedelmet nem szabad elbocsátani. Egyre azt bizonygatta Szilágyi Mihálynak, hogy a megbékélt ellenségnek nem szabad hinni.
László diák szavait a rác fejedelem is hallotta, és mélyen a szívébe véste.
Ezalatt a rácok főemberei elsiettek a pénzért. Nemsokára visszatértek Szendrő várából, elhozták a százezer márkát, és gondos őrizettel elhelyezték a határon. Csakhogy titkon, egy közeli rejtekhelyen kétszáz jeles rác vitézt is felállítottak.
Ezután a rác főemberek megjelentek a fejedelemért, Szilágyi Mihály pedig László diákot küldte el velük, hogy a százezer márkát a határról elhozza.
László diák pedig nagyon félt a rácoktól, de semmiképpen se tudta magát kimenteni, ezért elindult néhány lovassal és egy jókora szekérrel. Ahogy a kijelölt helyre megérkeztek, a kétszáz rác lovas rájuk rohant, és elfogta őket. A magyarokat a kinccsel együtt elvitték Szendrő várába.
A fejedelem pedig nem felejtette el László diák szavait. Jól megebédeltette a diákot, aztán felhívatta a kovácsokat. Megparancsolta nekik, hogy készítsenek egy erős vashadarót. Amikor elkészült, László diák szájába tétette, és a nyelvét azzal sodortatta. Azt mondta a fejedelem:
– Régen elengedett volna engem a te urad, és szabad lettem volna, ha te nem adtál volna neki tanácsot azzal a nyelvvel, amely most a szájadban szenved, s ettől magad is szenvedsz.
Nem sokáig szenvedett a diák, mert a kínzás miatt hamarosan meghalt.
Szilágyi Mihály meg dúlt-fúlt haragjában. Sereget gyűjtött, betört a rácok országába, ostrom alá vette Szendrő várát, de nem tudta bevenni.
Nemsokára Szilágyi Mihály újra hadba szállt: huszonnyolcezer vitézével a török császár ellen indult. Tábort vert a Rigómezőn, ott várta be a törököt.
A török császár pedig tudta, hogy Szilágyinak kevés a katonája, ezért bátran vonult ellene. Le is győzte a magyarokat: maga Szilágyi Mihály harc közben leesett a lóról, és élve került a császár fogságába.
A török császár azt követelte Szilágyitól, hogy adja át neki Nándorfehérvárt, mert másképpen az ő kezéből meg nem szabadul. Azt mondta erre Szilágyi:
– Kezedben az életem, de a várat fel nem adom, mert az nem az enyém, hanem a magyar királyé.
A török császár sokszor próbálta rábeszélni, hogy adja fel a várat. Megengedte neki, hogy őrizetlenül sétáljon Konstantinápoly városában, és megígérte, hogy négy török várat ad Nándorfehérvárért.
De Szilágyi Mihály olyan állhatatos volt, hogy semmiképpen sem engedett, sem jó szóval, sem fenyegetéssel nem tudták rávenni az árulásra. De egyszer mégis mást gondolt, mert azt mondta a császárnak:
– Három nap múlva kedvező választ adok felségednek. Megörült ennek a császár, mert Nándorfehérvárt mindenképpen meg akarta szerezni.
Ekkor Szilágyi engedélyt kért rá, hogy szolgáját Nándorfehérvárra küldje. Ez a szolga levelet vitt a vár kapitányának. A levélben ez állott:
“Parancsolom, és meghagyom neked, hogy készülj fel a harcra. Bocsáss be ötszáz törököt a város külső kapuján, s ha bejöttek, pusztítsd el mind a latrokat, hogy még hírmondó se maradjon közülük. Mert bizony tudd meg, hogy én soha többé Magyarországra nem megyek.”
A kapitány elolvasta a levelet, és keserves sírásra fakadt. De a követnek semmit sem árult el, a levél ugyanis titkos volt, nehogy a török megértse a tartalmát.
A kapitány azt felelte Szilágyinak:
“Bízzék benne nagyságod, hogy minden úgy leszen, ahogy kívánta.”
Ennyit írt a kapitány, s a levelet Szilágyi Mihály mindjárt átadta a török császárnak.
Megörült a császár a levélnek, és mindjárt megkérdezte Szilágyitól:
– Ugyan hány török katonát küldjék a vár elfoglalására? Felelte erre Szilágyi Mihály:
– Elég lesz ötszáz lovas, és menjünk mi is velük.
A török császár előreküldte az ötszáz lovast, ők pedig távolról szemlélték, hogy mi történik.
A lovasok előtt megnyílt a kapu, de amikor az udvarba értek, megszólaltak az ágyúk, és a törököket mind egy szálig elpusztították.
Amikor a török császár ezt látta, mérhetetlen haragra gerjedt. Szilágyit mindjárt vasra verette, és sötét tömlőébe záratta. Harmadnapra éles fűrészt hozatott, Szilágyit egy oszlophoz köttette, és részenként tízfelé vágatta.
