– Thuróczi János krónikája és egykorú okmányok nyomán –
A régi jó királyok súlyos, nehéz aranypénzt verettek, azzal gazdagították az országot. Volt is becsülete annak a pénznek nemcsak az országban, hanem még idegen földön is.
De a költekező, pompakedvelő királyok könnyű pénzt verettek, s ami az aranyból megmaradt, azt eltékozolták. Könnyű pénzt veretett Zsigmond király is, amikor jelentették neki, hogy üres a kincstára. Hiszen verethetett, mert abból ő nem gazdagodott meg, az ország népe pedig végső ínségre jutott. Hogyne jutott volna, amikor az álnok főurak és a hamis főpapok még a könnyű pénzből is hasznot húztak – a nép kárára.
Azt találták ki az urak, hogy abban a három esztendőben, amikor a könnyű pénz volt forgalomban, nem szedték be a parasztoktól a járandóságot, de amikor Zsigmond király jó pénzt veretett, egyszerre követelték a háromévi tartozást súlyos aranypénzben!
Elöl járt ebben Lépes György atya, Erdély püspöke, aki még a más vallású román parasztoktól is tizedet követelt, sőt a nemeseket is megadóztatta.
De már ekkor betelt a mérték, azt mondották a tizedszedőknek a falvakban:
– Nem fizetünk a püspök úrnak, mert nincs miből!
Ebből érthetett volna mindenki, de Lépes György atya nem bírta felfogni. Visszaküldte a tizedszedőket, hogy erőszakkal hajtsák be a tartozást. De azok ismét azzal tértek vissza, hogy a parasztok nem akarnak, és nem is tudnak fizetni.
Ekkor a püspök atya egyházi átok alá vetette őket, átok alá az atyafiságukat, apjukat, anyjukat, testvéreiket, fiaikat, lányaikat és minden hozzátartozójukat. Elvonta tőlük a szentségeket, ezért keserves szívvel az egyházon és a temető földjén kívül temetkeztek, húgaik és lányaik az egyházi szokások és törvények ellenére mentek férjhez.
A földesurak pedig szolgaságra vetették a népet, akár a megvásárolt rabszolgát. A parasztokat minden jogtól megfosztották; ki hol született, ott dolgozott, s ott is halt meg, mert az úr földjéről el nem költözhetett.
Ekkor az erdélyi magyarok, románok mind felzendültek, és közös akarattal együtt felkeltek a hamis papok meg a mohó urak ellen. Egybegyűltek Alparét mellett, tábort vertek a Bábolna hegyén, és tanácskozni kezdtek. Együtt elhatározták, hogy az elviselhetetlen terhek tarisznyáját levetik, és régi szabadságukat, melyet a régi szent királyok Magyarország minden lakójának megadtak, ismét visszaszerzik. Amíg a tanácskozás folyt, egyre gyűlt a nép; néhány nap múlva negyvenezer magyar és román paraszt meg kisnemes volt a táborban.
A felkelők vezéreket választottak, fővezérnek közös akarattal Budai Nagy Antalt tették.
Budai Nagy Antal mindjárt tanácsot tartott a vezérekkel, és együtt elhatározták, hogy követeket küldenek az urakhoz, és megkérik őket, hogy vegyék le nyakukról a tűrhetetlen rabszolgaság jármát.
A követek tisztelettel odajárultak az urak elé, de azok meg sem hallgatták őket, hanem parancsot adtak a szolgáknak, hogy a követek fülét és orrát vágják le, úgy küldjék őket vissza a táborba.
Amikor Csáki László, Erdély vajdája meglátta, hogy a megcsonkított követek Bábolna felé indulnak, odakiáltott a lovas vitézeknek:
– Korpázd az bestyét! Vágjad az parasztját!
A kegyetlen lovasok mindjárt megsarkantyúzták paripájukat, utánavágtattak a véres, támolygó parasztoknak, és irgalmatlanul lekaszabolták őket.
Amikor ennek hírét a parasztok meghallották, még jobban elkeseredtek, Budai Nagy Antal vezetésével a hegyről levonultak, és Dés város közelében az urak seregét nagy bátran megtámadták.
Bottal, cséphadaróval, nyárssal rohamoztak a parasztok; a tanult katonák először csak nevették őket. De amikor közel értek, mintha a tüzes istennyila csapott volna le: a paripa elragadta a lovasokat, a gyalogság is meghátrált, mert a düh és a keserűség megacélozta a parasztokat. Budai Nagy Antal parasztjai elsöpörték a büszke Csáki László lovasságát.
Bezzeg másképpen beszéltek az urak ezután! Tárgyalásra szólították a parasztok vezéreit, és egyezkedni kezdtek velük.
Végül megállapodtak: az urak a járandóságokat csökkentették, és a szabad költözködést megengedték. Még ahhoz is hozzájárultak, hogy évenként egy alkalommal hét bölcs eszű vénember gyűljön össze a Bábolna hegyén, s ott hozza a nemesurak tudomására a parasztok panaszát. Hadd mondják el az öregek, hogy az urak közül melyik tartja meg a parasztot szabadságában, s melyik nem, s ha valamelyik nemes vétene, azt a többi ne védelmezze. Elrendelték és meghagyták azt is, hogy ha bárhol, bármelyik nemesember az elmúlt cselekedetek megtorlására és bosszulására törekednék, az olyant hitszegőnek és eskübontónak tekintsék.
Az urak csak azért egyezkedtek, hogy időt nyerjenek. Jól tudták, hogy negyvenezer paraszt nem marad fegyverben sokáig, bíztak abban is, hogy a parasztság visszatér a földjére. S hát még ha visszatérítik! Az urak fűt-fát ígértek a parasztoknak; a románokat a magyarok, a magyarokat a románok ellen uszították, de hiába, a tábort nem bírták megbontani. Csak a kisnemesek egy része hagyta el a tábort, mert azokat felmentették a fizetés terhe alól.
Amikor az urak látták, hogy a parasztok nem ijednek meg, ismét hadat indítottak ellenük. De megint ők jártak pórul! A parasztok ismét megkergették az urak seregét, sőt Nagyenyed és Kolozsvár városát is elfoglalták.
Most már a nemesek minden sereget összegyűjtöttek, úgy vették ostrom alá Kolozsvárt. Erős decemberi hideg volt, az élelem a városban elfogyott, s a vajda úgy körülvette a várost, hogy oda még a madár se repülhetett be.
Ekkor Budai Nagy Antal utolsó rohamra gyűjtötte össze a parasztokat. Kivonult a városból, megrohanta az urak seregét, s egy kis csapattal a vajda lovasait megtámadta.
Egyenlőtlen volt a harc: a parasztoknak kevés volt a lovas katonájuk, fegyverük is gyenge, s velük szemben jól fegyverzett lovas testőrség állott. Egész csapat vette körül a parasztok vezérét, mert fejére nagy vérdíjat tűzött ki a vajda. Egymást taszigálva rontottak rá a lovasok, öten-hatan vágták, kaszabolták, úgy összehasogatták, hogy a csata után alig ismerték fel. Pedig meg kellett keresni, mert a vajda példát akart mutatni, elrettentő példát. Mutatott is: Budai Nagy Antal holttestét kilencfelé vágatta. Kegyetlen, kínos halállal végeztette ki a parasztok elfogott vezéreit: Torda városa mellett karóba huzattá őket.
A vajda krónikásai a parasztvezéreknek még az emlékét is gyalázták: azt híresztelték róluk, hogy minden nemest és polgárt el akartak pusztítani, hogy királyok, parasztkirályok lehessenek.
