Nagyon elbizakodott a cseh király és császár, elbizakodottságában gőgös levelet írt Lajos királynak. Nem is levél volt az, hanem parancsolat, amit teljesíteni kellett. Azt írta a cseh király:
“Fiam, Lajos! Jó Magyarországnak adóját tetőled most kívánom. Parancsomra udvaromba személy szerint eljöjj, és énelőttem a tiszteletet bemutasd. Már tizenegy király eljött udvarlásomra, ne várasd őket, mert te leszel a tizenkettedik.
Károly, a csehek királya és császára”
Igen megbúsult a király, amikor ezt a levelet elolvasta. Eszes főtanácsosait mindjárt behívatta, és a levelet nekik is megmutatta.
Bezzeg nem búsult Lacfi András, amikor a levelet olvasta. Még örült is, hogy olvashatta. Azt mondta a királynak:
– Semmit se bánkódjék felséged a levélen! Toldival s néhány inassal menjen el nagy ártatlanul a cseh király elé, mi meg követjük a sereggel, elfoglaljuk Prága városát, úgy tisztelgünk őfelsége előtt. Ha már kezünkben a város, majd másképpen beszél a cseh király is!
Tetszett a terv a királynak, tetszett az uraknak is. Mindjárt nagy sereget gyűjtöttek, erősen felfegyverezték, és Trencsénen át bevonultak Csehországba. Nemsokára Prága előtt álltak, de a várost nem támadták meg.
Lacfi András meg félrevonta Lajos királyt, és azt mondta neki:
– Semmit se félj, király! Csak kérdezd meg a császártól, mi okért fárasztott minket ide. Amíg ott állasz előtte, mi a várost elfoglaljuk, azért semmit se félj a cseh császártól!
Vonul hát Lajos király, nyomában ott jár Toldi Miklós mint őfelsége inasa meg a csekély kíséret. Ahogy a császár elébe lépnek, ott ül a tizenegy király, a trónuson a cseh császár, oldalt meg a sok fegyveres katona; bizony Lajos király nagyon megijedt. Annyira reszketett, hogy ijedtében egyet sem tudott szólni.
De Toldi akkor sem félt. Vasalt csizmájával úgy nyomkodta a király lábát, hogy őfelsége sarkából még a vér is kicsordult.
Ül a császár nagy fenségesen, áll vele szemben Lajos király szótlanul s mögötte Toldi türelmetlenül. Benn a palotában síri csend van, de a város már megbolydult, idehallatszik a sivalkodás.
Egyszerre berohan egy cseh katona, magából kikelve, és szólni akar a császárhoz.
De nem hagyta ám Toldi! Egyet fordult, és a köntös ujjába tett buzogánnyal a csehet fültövön ütötte. Abban a helyben a cseh ebből a világból kimúlt és meghalt. De jött a második, s az már az ajtóból kiáltotta:
– Prágát a magyarok bevették! Vége van Prágának!
Toldi most már könyökével is taszigálta a királyt, ezért Lajos király végre megszólalt:
– Értsem okát, császár, hogy miért hívattál, messze országomból miért fárasztónál.
Hej, megijedt a császár, amikor hallotta, hogy a magyarok Prágát elfoglalták! Mézesmázos hangon mondta Lajos királynak:
– Fiam, Lajos, békét hagyj most haragodnak, üzenj magyaroknak, hogy ne kóboroljanak. Vegyed, fiam, Lajos, atyafiságomat, e királyokat ismerd mint barátaidat, városomból küldd ki kóborló hadadat, örök békességet szerezzünk mi hit alatt.
De Toldi Miklós ezzel nem érte be. Előkapta héttollú botját, hatalmas buzogányát, és azt mondta a királyoknak:
– Meghiggyétek ti ezt, tizenegy királyok, agyatokba rontom aranykoronátok, uratokat, Lajost ha jól nem szolgáljátok!
Akkor a cseh király és császár meg a tizenegy királyok mind felállottak, és Lajos király előtt fejet hajtottak, mert erősen rettegtek Miklós nagy botjától.
Végre a cseh császár maga mellé ültette Lajos királyt. Nagy lakomát rendezett a magyarok tiszteletére, azok pedig vígan mulattak fényes Prága városában. Adót a császárnak nem vittek, de annyi zsákmányt szereztek, hogy a pénzt sisakkal, a skarlát posztó singjét a kopja hosszával mérték.
Amikor kimulatták magukat, Budára visszatértek, és ott Lajos király a magyar urakat még egyszer megvendégelte.
