Két derék fia volt Károly királynak, az idősebb, Lajos a magyar trónt örökölte, a kisebbik, Endre a szicíliai királyságot.
Endre királyfi, aki feleségül vette a szicíliai király unokáját, teljes joggal uralkodhatott volna, de felesége, Johanna királyné megfosztotta a királyságtól, mert maga akart uralkodni.
Amikor ennek híre járt Magyarországon, a királyi család nagyon elkeseredett, és Erzsébet királyné úrasszony, a két király édesanyja útra készült, hogy kisebbik fiát meglátogassa.
Fényes kísérettel indult útnak a királyné úrasszony, úriasszonyok, nemeslányok, bárók, lovagok és udvarnokok egész sokasága kísérte. Gazdag felszerelést vitt magával, a költségekre huszonhétezer márkát készített elő, Lajos király még négyezer jó aranymárkát küldött utána.
A velenceiek jó szolgálatot tettek: saját költségükön a tengeri útra két gályát szereltek fel a királyné úrasszony számára.
Nemsokára megérkezett a királyné Apuliába, ott már nagy ünnepséggel várta Endre király és felesége, Johanna királyné.
Mialatt Nápolyban időzött, a királyné úrasszony megállapította, hogy Johanna gőgös és nagyravágyó, férjét nem tiszteli, és azon fáradozik, hogy Endre királyt megfossza a koronától és az országtól.
Amikor a királyné úrasszony ezt látta, nagyon felindult a szíve, mert a fájdalom fullánkja beléhatolt.
Ezután a pápa úrhoz fordult a királyné, de ott sem járt eredménnyel. Ezért szomorú szívvel elbúcsúzott fiától, és hazaindult.
Apuliából indult el, és Zengg kikötőjén át haladt, kerek egy esztendő alatt érkezett vissza Visegrádra.
Ezután Lajos király követeket küldött a pápához, és arra kérte, hogy öccsét, Endrét koronázza meg.
De a követek is hiába próbálkoztak, a pápa nem koronázta meg Endrét, és így Johanna királyné kezében maradt a hatalom.
Amikor a követek látták, hogy jó szóval nem érnek célhoz, vesztegetéshez folyamodtak, mert tudták, hogy az ajándékok még a bölcsek lelkét is megnyerik. Lajos király és Erzsébet királyné tudta nélkül cselekedtek: negyvennégyezer márkát ígértek a pápai kincstárnak, ha Endrét megkoronázzák.
Lajos király ugyancsak zavarba jött, amikor megtudta, hogy a követek az ő nevében ilyen nagy összegű pénzt ígértek. Arra is gondolt: ugyan miért fizessen azért, ami jogosan jár az öccsének? De végül mégis úgy döntött, hogy a pénzt elküldi, nehogy rosszindulatú emberek megrágalmazzák. Szétküldte hát az adószedőket minden megyébe, minden királyi városba, és nemsokára összeszedték a hatalmas pénzösszeget. Pontosan be is fizették Kelemen pápa úr kincstárába.
Most már mindenki biztos volt abban, hogy Endrét késedelem nélkül megkoronázzák.
De Johanna királyné sem késlekedett: orgyilkosokat fogadott, hogy férjét megölesse.
Csakhogy Erzsébet királyné is elővigyázatos volt: magyar testőröket hagyott hátra, s ezeknek szigorúan megparancsolta, hogy egy lépést se tágítsanak Endre király mellől. Nem is tágítottak a magyarok, mindig ott jártak Endre nyomában, nehogy valaki bűnös szándékkal hozzáférjen.
De a ravasz Johanna egyszer azt mondta Endre királynak:
– Jó uram, szökjünk el Nápolyból, menjünk Averszába, szabaduljunk már egyszer az udvari néptől!
A jámbor király nem sejtette felesége szándékát, és azt mondta:
– Jól van, sok ott a vad, régen nem vadásztam már, menjünk Averszába!
– Hidd el, uram, nemes vadat ejtünk el Averszában – mondta a királyné kétértelműén.
Nagy titokban felkészültek, és már indultak volna, amikor a magyar testőrök kapitánya váratlanul jelentkezett:
– Felséged útra készül, ahogy látom. Merre kísérjük?
– Felesleges a kíséret, jó uram, mert most felesége, Johanna királyné ügyel őfelségére – mondta mosolyogva a királyné.
De a testőrkapitány nem hagyta magát.
– Nekem szigorú parancsom van Erzsébet királyné úrasszonytól, hogy felségedet soha el ne hagyjam.
– Én pedig azt parancsolom, még nagyobb szigorúsággal, hogy hagyj magunkra! – kiáltotta indulatosan a király.
– Csak meg ne bánja felséged, hogy így bánt velem! – mondta a kapitány, azzal meghajtotta magát, és magára hagyta a királyi személyeket.
Johanna jót kacagott rajta. Azt mondta az urának:
– Látod-e, jó uram, aki idegenben jár, mindig rémeket lát. Anyád is, kapitányod is azt képzeli, hogy ők jobban ügyelnek rád, mint a hű feleség.
Most már Endre király is kacagott, mert hitt az álnok asszonynak.
Aznap Averszában tértek nyugovóra, s amikor a király első álmát aludta, egyszerre felzörgették. Meghitt kamarása szólította, ezért Endre király nem gyanakodott, fegyvertelenül lépett ki a hálószobából.
Abban a pillanatban orgyilkosok rohantak rá, megragadták a kezét, és meg akarták kötözni. A király erős ökölcsapással felelt a támadásra, erre is, arra is elhullottak a támadók, de a sötét folyosó mélyéről hangok hallatszottak:
– Avanti, avanti! Előre, előre!
Amikor a király hallotta, hogy újabb csapat készül ellene, megnyitotta a hálószoba kilincsét, mert fegyvert akart hozni. De az ajtó nem nyílt meg: a királyné elfordította a kulcsot.
Ekkor az orgyilkosok újra rohamra indultak. Kézzel akarták a királyt megfojtani, mert tudták, hogy anyjától csodálatos gyűrűt kapott, s míg azt hordja, fegyver nem járja a testét. Végül kötelet vetettek a nyakába, úgy fojtották meg.
Amikor Endre király holttestét Nápolyba szállították, egybesereglett az egész város, és úgy siratta mindenki, mintha tulajdon fiát veszítette volna el.
Endre királyt a nápolyi székesegyházban temették el, hogy nagyatyja, Martell Károly mellett nyugodjék.
Azt tartják, hogy sírjánál csodák történtek.
A borzalmas gyilkosság nem maradt bosszulatlan. Azok a férfiak és nők, akik Endre király ellen összeesküdtek, vagy az orgyilkosságban részt vettek, mindnyájan megbűnhődtek: kegyetlen halállal pusztultak el.
