Mátyás király egyszer, mikor szokása szerint szegény vándorlegénynek öltözve járta az országot, jó napszállat után érkezett be Nagyszalontára. A cudar téli zimankó bekergette az embereket a tűzhely mellé, hiába bolyongott a király a csendes utcákon, sem egy lelket, sem egy nyitott ajtót nem talált sehol.
Fáradt volt pedig a király, fázott is kegyetlen, az éhség is elcsigázta: ugyan megörült, mikor a város szélén meglátott egy kovácsműhelyt. Könnyű volt meglátni, mert a nyitott ajtón röpködtek kifelé a szikrák, ahogy a mester odabent kalapálta a vasat az üllőn.
- Szerencsés jó estét! - köszönt be Mátyás a kovácsműhelybe.
- Mi járatban vagy, öcsém, ebben a kutyának se való időben? - biccentett a kovács.
- Szegény vándorló vagyok, rám szakadt az este, nincsen hova mennem. Megáldaná kelmedet az Isten, ha juttatna szegény fejemnek valami kis zugot éjszakára.
A kovács letette a kalapácsot, beletörülte a kezét a bőrkötője sarkába, aztán a karjára kapaszkodott a királynak.
- Kerülj beljebb, öcsém, a tisztaszobába, hátha kerül valami harapnivaló is.
Szabadkozott a király, hogy nincs ő az ilyesmihez hozzászokva, jó lesz neki a műhely sarkában is egy falat kenyér, egy kis szalmavacok. De a kovács barátságosan a vállára ütött neki.
- Otthon parancsolgass, öcsém! Márton kovács csak olyan úr a maga viskójában, akár a király Buda várában.
"Igaza van ennek a jó embernek" - gondolta Mátyás, s nem kérette magát tovább, hanem letelepedett az asztal mellé, amely már akkor le is volt terítve szép fehér abrosszal. Szép fehér abroszon nagy mázas cseréptál, mázas cseréptálban forró tejbekása, jó sűrűn behintve mazsolaszőlővel.
- Tessék, egyék, nem lesz egyéb! - kínálkozott szívesen Márton kovácsné.
- Jó étel ez annak, aki szereti - biztatta Márton kovács a vendéget, s jó példaadás okáért úgy belekanalazott a tálba, hogy öröm volt nézni.
Mátyás is nekifohászkodott, hanem inkább csak a mazsoláját halászgatta a rózsás fakanállal, s mosolyogva mondogatta:
- Jó nekem a mazsolája is. Odafönt is ezzel élek péntek napokon.
- Hol légyen az az odafönt? - kérdezte Márton kovács.
- Hát Budavárban, a király házában.
Márton kovácsnak torkán akadt a forró tejbekása, alig bírt szóhoz jutni tőle:
- Hát miféle szerzet vagy te tulajdonképpen?
- Mátyás varga vagyok, Mátyás király udvari vargája, kezem munkájából élő szegény ember.
- Az már más - nyugodott meg a kovács -, majd megijedtem, hogy tán valami előkelőség vagy, aki a király őfelségével mártogat egy tálba. De ha te is csak ilyen magamformájú szegény ember vagy, éltessen az isten mazsolaszőlővel! Hintsd meg vele még egyszer ezt a kását, anyjuk!
Ahogy az asszony kiperdült a konyhára, azt kérdi a kovács a vendégtől:
- Hát aztán hogy mondja a szolgálat? Van-e jó gazdád?
- Nincsen rá panaszom, ámbátor néha nagyon is kötözködő kedvében van a király. A minap is úgy vágott a fejemhez egy fejelés csizmát, hogy mind kihullott belőle az aranypatkó.
- Nono, öcsém, bizonyosan benned volt akkor is a hiba! Nem az az ember Mátyás király, aki ok nélkül bántaná a kisebbet. Tán nagyon is ormótlan foltot vetettél a csizmájára.
- Szó, ami szó, biz én elnagyjáztam rajta az öltést. De nem csuda, mikor a királyné asszony is egyre zavarta hozzám az inasát: hogy hát az ő templombajáró csizmácskája mikor lesz már készen.
Éppen erre lépett be Márton kovácsné, s megszólalt nagy ájtatosan, míg teleszórta a kását mazsolával:
- Ó, de szeretném én egyszer a királyné asszony csizmácskáját látni! Valami szépség lehet az, ugye, lelkem Mátyás varga?
- Biz azon van mit nézni, hanem mást mondok én kigyelmednek. Szalajtsa föl egyszer a gazdát Budavárába: küldök tőle ezért a mazsolás kásáért szakasztott olyan egy pár csizmát, amilyent a királyné is csak húsvét napján húz a lábára.
Olyan jóízűt nevetett erre a tréfabeszédre Márton kovács meg a felesége, hogy alig győzték a könnyüket törülgetni. Hát mire egészen szárazra törülköznek, egy szem mazsola nem sok, már annyi sincs a kásán.
- Ugorj már egy kis mazsoláért, asszony - mondja megint a kovács -, ne éhezzék ez a szegény fiú.
- Sose menjen, nénémasszony - szabódott Mátyás -, ne fossza ki énmiattam az éléskamráját!
- Jut is, marad is - nevetett Márton kovácsné, s úgy meghintette még egyszer a tálat, hogy több volt már benne a mazsola, mint a kása. S mire Mátyás megfelelt a vacsorának, akkorra már ágyat is vetett neki a jó asszony a kuckóban, a Márton kovács subájára. Nem is álmodott a király a selyemvánkoson soha olyan szépet, mint most a tulipántos subán. Nem is ébredt fel addig, míg a kovács másnap reggel ki nem verte a szeméből az álmot egy nagy libazsíros lángossal.
- Ezt majd elviszem az útra - mondta Mátyás -, mert nem időzhetek tovább. Sietős az utam, nagyon várnak már otthon a király csizmái. Hanem annyit mondhatok gazduramnak, hogy nem bánja meg, ha fölkeresi Mátyás vargát a budai Várban.
Kezet adott rá Márton kovács, hanem azért harmadnapra már úgy elfelejtette Mátyás vargát, mintha soha hírét se hallotta volna. Nem adhat hitelt az ember minden jöttment vándorló szavának. Meg aztán volt őneki egyéb dolga is. Jött a szalontai vásár, arra készülődött, kalapálva a sok patkót, járomszöget, kocsivasalást. Ahogy javában dolgozgat, egyszer csak leugrik ám a műhelyajtóban egy habos paripáról egy kényes dalia. Ezüst a ruhája, uras a tartása, haragos a szava, a szeme járása.
- Itt lakik-e Márton kovács?
- Én vagyok az, vitéz úr. Szolgálhatok valami rangos acélpatkóval?
- Nem kell énnekem a te rangos acélpatkód, hanem kellesz te magad, Márton kovács! Mátyás király hívat magához Buda várába, azt mondják, valami rosszat beszéltél róla minapában holmi vándorló legénynek.
Elállt Márton kovácsnak a szíve verése. Elbúcsúzott a síró-rívó feleségétől, aztán fölkapaszkodott a szamarára, s megindultak a királyhoz nagy csendességben. Csak akkor szólalt meg Márton kovács, mikor fölértek Budára:
- Szépen megkérem vitéz uramat, ne vezessen engem addig őfelsége színe elé, míg Mátyás vargával nem beszéltem. Hadd váltanék egy-két szót azzal a haszontalan csavargóval.
- Magam is úgy akarom - felelte a király vitéze, s vezette a kovácsot márványlépcsőkön, bíborszőnyegeken keresztül föl a Várba.
A szemét se merte fölvetni szegény kovács, csak mikor a vitéz a fülébe súgott neki:
- Ott ül Mátyás varga a sarokban!
Csakugyan ott ült Mátyás király nagy arany karszékben, korona a fején, bársonyköntös a vállán. Nevetve csapott a tenyerébe a szalontai kovácsnak.
- Isten hozott, Márton kovács! Hát csak nem jöttél volna el, ha érted nem küldök. No, kerüljünk beljebb a tisztaszobába, hátha akad valami harapnivaló.
Azzal karra kapta a kovácsot, s vitte befelé egy kis benyílóba, ahol már meg volt terítve az asztal szép fehér abrosszal, szép fehér abroszon nagy mázas cseréptál, mázas cseréptálban tejbekása, jó sűrűn behintve mazsolaszőlővel.
- Tessék, egyék, nem lesz egyéb! - kínálkozott szívesen a királyné, aki egyszerre csak bent termett a szobába.
- Jó étel ez annak, aki szereti - mosolygott a király a kovácsra, akinek nem kellett nagy biztatás, mert még ki is kaparta a tálat.
- Jólesik, szolgám? - kérdezte a király, s intett a királynénak, aki kivitte az üres tálat, meg visszahozta tele mazsolás kásával. Csakhogy most már ezüst volt a kásája, vert arany a mazsolája.
- Láss hozzá, Márton kovács - unszolta a király a vendégét -, szereted te a tejbekását.
- Jó nekem a mazsolája is - felelte a kovács -, ilyet nem minden pénteken lehet enni Szalontán.
A király elmosolyodott, s maga is segített telerakni a kovács zsebét arannyal, hogy csak úgy dagadt bele. Aztán odaszólt a királynénak:
- Ugorj már, hékám, egy kis mazsoláért, hadd teljen be vele ez a szegény ember!
- Sose menjen, fölséges asszonyom - szabódott a kovács -, ne fossza ki énmiattam a kincseskamráját!
- Jut is, marad is - nevetett a királyné, s megint telehintette arannyal a tálat. Jutott már belőle még a csizma szárába is Márton kovácsnak. Mikor aztán felkészülődött a jámbor, s nagy hálálkodva elköszönt királyi gazdájától, az ajtóból visszaintette Mátyás:
- Hej, de csak eszefelejti ember lettél, Márton kovács! Mit szól otthon az asszony, ha itt felejti ezt a pár csizmát, amilyent a királyné is csak húsvét napján szokott a lábára húzni?
Azzal a karjára akasztott egy pár bársonycsizmát, aminek ezüst volt a sarka, arany a dratvája, két karbunkuluskő a két pitykegombja.
- Tiszteltetem a feleséged, Márton kovács! Egészséggel szaggassa el a Mátyás varga ajándékát!
Jaj, dehogy szaggatta, dehogy! Élete fogytáig külön polcon tartogatta Márton kovácsné a kamrában a királyné csizmáit, s még a komaasszonyának is csak sátoros ünnepeken mutatta meg.
