Amikor a nép nagyon elszaporodott Szittyaországban, a száznyolc nemzetségből a harcra kész férfiakat kiválogatták, hogy nyugat felé menjenek, és ott földet foglaljanak.
Minden nemzetségből tízezer fegyverest szedtek, a többieket Szittyaországban hátrahagyták, hogy hazájukat az ellenségtől megvédjék.
Ezután felemelt zászlókkal elindultak, a besenyők és a fehér kunok földjén átvonultak, végre minden kár nélkül egészen a Tisza folyóig eljutottak.
Amikor ezt a tartományt megszemlélték, közös akarattal elhatározták, hogy nem mennek tovább a nyájjal és a családdal.
Ugyanis az asszonyokkal együtt, sátrakkal és szekerekkel szálltak ki földjükről. Ebben az időben azt a földet, ahová megérkeztek, Pannóniának nevezték, és a longobárd nemzetből való Makrin helytartó kormányozta, aki járatos volt a hadviselésben.
Amikor Makrin meghallotta, hogy a hunok a Tisza mellett letelepedtek, és az ő országát napról napra szaggatják, segítséget kért a rómaiaktól, mert saját népével a hunokat megtámadni nem merte.
Ekkor a rómaiak a német nemzetből való Veronai Detrét kérték meg, hogy
Makrinnak segítséget vigyen.
Veronai Detre örömest útnak indult seregével, nemsokára elérkezett Százhalomba, és innen Potenciána városához vonult. Itt Makrinnal tanácskozni kezdett, vajon átkeljenek-e a Dunán, hogy a hunokat megtámadják, vagy más alkalmas helyet keressenek-e a támadásra.
Amíg Detre és Makrin erről tanácskoztak, a hunok az éjszaka csendjében Szikambriánál a Dunán tömlőkön átkeltek, és az ellenséges seregnek azt a részét, amely Potenciána városában helyet nem kapott, és ezért a mezőn táborozott, irgalmatlanul levágták.
Detrét annyira megijesztette ez a támadás, hogy seregével elvonult Tárnokvölgy mezejére.
Itt újra megütközött a hunokkal.
Ebben az ütközetben 125 ezer hun vitéz elesett, Kéve kapitányt is levágták. A
megmaradt hun csapatok visszamenekültek a sátrakhoz.
De Makrin és Detre katonái közül is sokan elhullottak, összesen 210 ezren pusztultak el.
A következő napon, amikor Detre látta, hogy seregét milyen súlyos vereség érte, Makrinnal együtt visszavonult Tulna városa felé.
Amikor a hunok észrevették, hogy Detre és Makrin elvonult a csatatérről, visszatértek a viadal helyére, és társaik testét meg Kéve kapitányt az országút
mellett, ahol a kőbálvány áll, szittya szokás szerint ünnepélyesen eltemették. Azt a környéket a kapitány nevéről Keveházának nevezték el.
Most már tudták a hunok, hogy a nyugati nemzetek fegyvere és bátorsága mennyit ér, ezért felbátorodtak, seregüket újjászervezték, hogy Detrével és Makrinnal megvívjanak.
Amikor Detre értesült arról, hogy a hunok közelednek, Cezumornál szembeszállt velük, és reggeltől délutánig olyan heves és könyörtelen harcot vívtak, hogy Béla, Réva és Kadocsa, a hunok dicsőséges kapitányai negyvenezer harcossal együtt abban az egy csatában elestek. Ezeknek holttestét is visszavitték a bálványkőhöz, és társaik mellé eltemették.
Ezen a napon sokan elestek a német fejedelmek közül, elesett Makrin is a római seregből. Detrét egy nyílvessző homlokon találta, és súlyosan megsebesítette. A
cezumori csatában a nyugati hadsereg nagyobb része elpusztult, kisebb része pedig elmenekült a hunok elől.
Amikor a hunok látták, hogy az ellenséges sereg elszéledt, római szokás szerint Attilát királlyá választották, ő pedig testvérét, Budát a Tiszától a Don folyóig terjedő föld népének kormányzójává tette. Ezután pedig elrendelte, hogy alattvalói a hunok királyának, a világ félelmének, isten ostorának nevezzék.
Attila király barna színű, fekete és villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű volt. Szakállát megeresztve hordta, mint a többi hunok. Nem volt vakmerő, a csatákban inkább ravasznak és félelmesnek mutatkozott. Testi ereje megfelelt testalkatának. Attila jóindulatú és nagylelkű volt; fényes fegyverzete, tiszta sátra rendszeretetről tanúskodott.
Attila nem őrizgetett pénzt a ládájában; amije volt, azt elosztogatta. Nagyon bőkezű és adakozó volt, ezért még az idegen nemzetek fiai is szerették.
Keménysége és szigorúsága miatt hun vitézei nagyon féltek tőle.
A hun királynak számos igen szép sátra volt, s ezeket különböző országok hagyományai szerint készíttette. Volt egy különösen pompás sátra: ez egymással csodálatosan összekapcsolt aranylemezekből volt összeerősítve. Az egész sátrat tetszés szerint lehetett szétszedni vagy összerakni, a sátor tartóoszlopai vertaranyból készültek, kapcsokra jártak, belül üregesek voltak, és az eresztékeknél az oszlopokat csodálatosan csiszolt drágakövek foglalták egybe.
A hadjáratok után Attila istállói tele voltak paripákkal, amelyeket különböző országokban zsákmányoltak. Ezekben szívesen gyönyörködött, mégis olyan bőkezű volt az ajándékozásban, hogy gyakran alig egy-két paripája maradt, ha ő maga akart nyeregbe szállni.
A lovak istállóját bársonnyal és bíborral vonatta be. Királyi székeit aranyból és drágakövekből csináltatta, asztalát és konyhaedényeit pedig színaranyból készíttette. Színaranyból, csodálatos művészettel készítették az ágyát is; ezt az aranyágyat Attila minden hadjáratában magával vitette.
Attila hadserege az idegen nemzeteken kívül tízszer százezer katonából állott, olyan módon, hogy ha egy hun meghalt, helyébe rögtön mást szólítottak.
A hunok fegyverei bőrből és különböző fémekből készültek. A vitézek íjat és nyilat használtak, emellett kardot és lándzsát viseltek.
Attila király címerén, amelyet tulajdon pajzsán hordott, koronás fejű madár volt ábrázolva, ezt a madarat magyarul turulnak hívják. A turulos címert a magyarok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg törzsi közösség kormányozta őket, minden hadban magukkal hordozták.
Ezekben a pompákban Attila, a hunok királya, minden más királynál dicsőségesebb volt az egész világon.
A hun király a váraknak és az erődítményeknek ura akart lenni, és uralkodni kívánt fölöttük, de a bennük való lakást megvetette. A saját nemzetével, a hunnal élt együtt, sátorban lakott, lóháton járt; a városokban és a falvakban azokat a népeket szállásolta el, amelyek a hunokat követték.
