Mesék Attila királyról: Buda és Etele
Három fia vala Bendegúznak. Torda nemzetségnek három szép virága, kikre húnok népe nagy reménynyel nézett, mert mióta Kevét, Bélát és Kadosát elvesztették vala, Bendegúznak volt a legnagyobb hatalma, húnok kapitányi az ő szaván indúltak, tanácsát követték, mintha kádár volna, a legfelsőbb biró igazság osztója, büntetés szabója e földön Hadúrnak.
Régesrégi ének, a mely szájról-szájra szállott, a köznépnél is csak legvénebbje tudta; beszélt Hadúrnak egy nagy ajándékáról, melyet ha leküld majd a levegő-égből, annak, a ki kapja, örök nagy időkre száll a neve-hire.
Hátha Bendegúz lesz Hadúr választottja?
Bendegúz nem lesz, mert öregség leverte, szakála hófehér, görnyed már a háta, a muló időből, az elrohanóból, ő neki immáron nem sok maradt hátra.
Egyszer csak behúnyta szemét, s többé ki sem nyitá, elköltözött oda, hol már vártak reá kapitánytársai: Keve, Béla és Kadosa. Holott vártak reá szolga-alázatossággal azok mind, kiket megölt kegyetlen harczon. Fölnyergelve várta fekete paripája, érczhegyű nyilai, pendülő ive…
Megtért ő is Keveházába.
A három fiu közül Rofon volt a sor, hogy izgassa húnok népét, járjon apjának nyomdokaiban; legyen erős, s ha hatalmasabb nem is tud lenni, legyen legalább olyan hatalmas, mint apja volt, Bendegúz.
Rof nevét nem őrzi régi vitéz ének, életét leélte, sirba hamar szállott, hogy helyét átadja öregebb öcscsének, a jámbor Budának.
Országolt vala Buda húnok erős népén, meghallgatta a vének tanácsát, táltos szaván indúlt és nem hozott soha gyalázatot a Torda nemzetségre.
Etelét emlitsük, a legifjabbikat, ki gyermek volt, midőn hős apja, Bendegúz vitézkedett javában.
Itthon vagyon ő is, már embernyi ember, nem is úgy nőtt fel, mint bátyjai növének, kiket Húnbércz völgyén ért jó s balszerencse, tovább napnyugatra csak olykor, ha mentek kóbor csapatokkal harczi-kaland-járni.
Etelét elküldték béke-kezeséül idegen országba, egy hires, nagy ország ékes városába. Úgy hívták a várost: Róma. Gyermeknek gyermek volt, ha a korát nézzük, de több volt gyermeknél, ha az eszét mérjük.
A rómaiak is küldtek kezesül egy római gyermeket, nemes származásút, Aetiosz volt a gyermek neve. Ifjonta játszottak mind a ketten együtt, játszottak, barátkoztak, egymáshoz is szoktak. Fakard, fakelevéz jól illett kezökbe, szembe is szállottak, mint vitézek szoktak, s ha ki erősebb volt, parancsolt a másnak, nevezte szolgájának, az viszontag hivta urának az erősebbet.
Idegen országban, hol kőházak állnak sorban egymás mellett, palotáknak fénye, urak urassága hej idegen maradt Bendegúz fiától. Észbe vette mindazt, a mit ottan látott, csodaművű ékszer, mesterkéz csinálta fegyver, selyemmel, bársonynyal ékeskedő római butor; római katonák köntöse, dárdája, egész hadi készsége, harczolásuk módja: megragadt fejében ifjú Etelének.
Olybá tekintették őt a császári udvarban, mint egy vad portékát, nyershúst evő húnok fura ivadékát, ki álmot álmodik, mikor e fényt látja a császár udvarába, s ha majd visszakerül a szellős sátorba nyers, vad húnok közé, marad csak a régi, sem jobb, sem rosszabb a többinél.
Csakhogy e gyermeknek Hadúr többet adott ingyen való jóságból, mint a hún-fiaknak. Világosságot öntött a fejébe, mit úgy neveznek, hogy ész.
Csodaélességű szemei nem kápráztak a császári palota hiú csecsebecséinek láttára. Többet meglátott, mint a mennyit kellett volna.
Bizony meglátta, hogy a sok kápráztató czifraság csak olyan, mint istenadta virágon a szines por, melyet ha letörlünk, nem marad nyomában egyéb, mint fonnyadt levélke; bizony meglátta, hogy a nagy római nép nem egyéb, mint öreg gyermek, játékra való, de harczra nem; felczifrázza magát, kaczagni és mulatni szeret, hanem a szél zugásától is fél… erősen fél… hát még ha villámokkal sújt le Hadúr, a szívremegtető!…
A hún fiú villogó szemei néha fel-felcsapták a lángot, s haj, ingyen sem tudták a kényes rómaiak, hogy minő gondolatai támadnak olykor Bendegúz fiának.
Mikor aztán haza került, maradt a régi, igaz; köntösét nem cserélte fel biborral, bársonynyal, nem is szokott hozzá inyes ételekhez, sem hizelgő szóhoz, hanem az akart lenni, a mi a többi húnfiú volt: erős és vitéz.
Ha nem félt volna tőle Buda, húnok királya, telhetett volna benne nagy öröme. Hiszen neki nem volt fia, úgy nézhette Etelét, mint édes ő testvérét, Bendegúz atyjuknak legifjabbik sarját, kire reménységgel tekint húnok népe.
Hát még idő telve, mikor harczba méne ifjú Etele a húnsereg élén; nagy viadalokban győzelemre vitte erős daliáit, szigorú szavával őrködött a renden és befészkelődött csodálatos gyorsan a húnok szivébe.
Hogy csüngöttek rajta, eszét hogy bámulták; eszét is, karját is, tehetős mivoltát Etele királyfiúnak. Hadúr különös kegyelme megáldotta – mondák – testben, ha nem is nagy, de lelke fellángol, szikrázó szeméből, melynek pillantása sziveket felforgat, ellenébe szegül akár a napnak is, mintha turul-madár éles szeme volna.
Buda király hallja, Buda király látja, mivé nőtt a gyermek, s akkor egyet gondol, nagyot gondol s bölcset, odahivja húnok hírvivőjét gyorsan, s parancsolja néki:
– Paripádra ülj fel Előd fia, s járd be húnurak sátrait fel a Zagyváig. Mátra tövéig, Húnbércz tövén lakó kapitányoknak vidd meg Buda király parancsát. Harmadnapra mind eljőjjenek én hozzám Budaszállásra, hogy tanácsot üljünk. Etelét is hivd el, bátyja parancsából. Így akarom, így tégy!
Száguld sebes lován Előd fia, s mondja a merre elhalad, sátorlakó hún-uraknak:
– Fel Budaszállásra, királyi tanácsba, ott legyen harmadnap minden hún-főúr, így akarja Buda, a húnok királya.
Harmadnapra aztán mind együtt valának, eljöttek azok is, kiket idegen nép uralt húnok kegyelméből, gótok főurai, Buda király jobbágy hivei. Köztük volt szász Detre, a gyakor tanácsú, ki immár éveknek sulyától meggörnyedt, de birta a szónak, a rábeszélésnek ritka adományát.
Ősz Torda, a táltos, a gyulák meg garabonczok mind odagyülének, mert Hadúr nélkül ily fejedelmi tanács nem esik egy is meg, ha jó végét várják szóvá tett szándéknak.
Eljött Etele is, Buda király öcscse, hadd tudja meg, minő akaratja légyen királyi bátyjának. Nem jött udvarával, csak néhány vitézzel és fogadta Buda illő szeretettel, meg is megölelte, királyi trónjához szomszédul ültette. Egy fának hajtási, egymás mellé valók.
Csendesség lőn aztán, mert Buda király szólt:
– Húnok erőssége, urak, hallgassátok királyi szavamat. Mondom, a mint érzem, senki baltanácsát nem követi elmém; magam gondoltam ki, Hadúr sugalmazta, ki előtt meghajlik gyönge ember-szándék. Nagy az én országom, Húnbércz koronája, merre büszke fejét felnyújtja az égbe és néz napnyugatra, délre vén Dunáig, azon is jóval túl: Bendegúz apámtól reámszállt örökül. Gyöngének itélem magam, hogy ellássam javát, orvosoljam, ha miben kell baját, tovább is terjeszszem, meg is oltalmazzam; igazságot szabjak, törvényt lássak, s vigyem nehéz hadak útján húnok erős népét. Agg bölcseség szaván indúlt vala elmém, mikor elgondoltam, megfontoltam bölcsen, amit kijelentek hún nép szine előtt: koronám megosztom én derék öcsémmel, Etele királylyal.
Felzúgott örömmel mind a tanács:
– Éljen, Buda király, éljen!
Csak berni szász Detre nézett sandán jobbra, sandán nézett balra, hanem azért ő is éltette jó Budát.
Szólott újfent Buda, húnok bölcs királya:
– Megosztom hatalmam Etele öcsémmel; igazságos osztály tetsző lesz Hadúrnak, én sem több, ő sem több, nem is kisebb egy sem. Harczból kivénültem én, ő harczra most termett, övé legyen a kard, intézze hadaknak dicsőséges sorját, messzebbre terjessze húnok birodalmát. Én maradok itthon, míg nyilhúzó húnok seregével bejár távol országokat: törvényt látok itthon, békességet szerzek. Megférünk igy ketten, egy a más dolgába ha nem ártja magát. Így akarom, így lesz. Hogy Hadúr áldása e szert helybe hagyja, öreg táltos Torda, válassz ki ménesemből a legszebbik lovat, fehér legyen, mint a te ezüst szakállad, mint Hadúr szűz hava, mely a földre hull le télmegújuláskor. Áldomást utána, de vidámat igyunk.
Parancsszámba ment a király akaratja. Sietősen hordtak fát a garabonczok, gyulák készülődtek, előhúzta kardját hüvelyéből Torda, s kés módra fonákul markába szorítva, rengő szügyébe a hófehér lónak beledöfte mélyen; kibuggyana vére, melyet tálba felfogtak a gyulák. Oszt a garabonczok darabokra vágták, jonhát műértő kezekkel kiszelék testéből s oltárnézni vitték ősz táltos elébe.
Buda serleget kért, szép arany serleget, melynek párját nem leled hetedhét országon. Szinültig megtölték tüzes honi borral; kezébe vevé azt a húnok királya, s felemelve mondá messze csengő hangon:
– Hadak ura hallgasd, a mit Buda mond itt igaz szívvel szájjal. Úgy légy igaz hozzám, úgy segélj meg engem, amint én a mai szert igazán megtartom, s Etele öcsémmel testvérhűségesen élek.
Ivott a serlegből, azután átnyujtá az öreg táltosnak, ki Etelének is másodsorban nyújtá.
Kezébe vevé azt húnok más királya és esküt esküvék messze dörgő hangon, ilyeténkép esküdt:
– Hadak ura, hallgasd, mit Etele mond itt igaz szívvel-szájjal. Igaz úgy légy hozzám, úgy segélj meg, amint én a mai szert igazán megtartom, s Buda jó bátyámmal testvérhűségesen élek.
Ivott aztán ő is az arany serlegből, s mi még benne maradt, oltár zsarátjára mind reázuhintá.
Hát ebben a perczben, csoda-e vagy mi volt, de a húnyó parázs tűzszeme föléledt az üszkös kolonczon, s vérvörös, haragos lángok csaptak fel belőle, magasan fölcsaptak a levegő-égbe.
Senki erre ügyet nem vetett, csak Torda, az agg táltos elméje borult el és szive megdöbbent, mintha látta volna igazságos Hadur indulatos arczát.
Haj de, tülök szólott, lakomára hivó, állott nagy áldomás; gonosz előjelnek nem volt megsejtője, sem megfigyelője Budaszállásán vigadó húnoknak.
Csillag is kibukkant, hold jött fel az égre, ők még vigadoztak, itták nagy örömét a testvér-osztálynak. |
