Mesék Attila királyról: Csaba útja
Száguld Csaba… száguld, mintha a világból akarna kimenni. Kantárát ereszti tajtékzó lovának, s visszatekinteni nem mer, mintha félne, hogy üldözi bátyja; véres fejét látja, véres fejét, melyet karddal ő szelt ketté a rettentő harczban.
Ott, hol szőke Tisza a Dunának ömlik karjába, megálltak. Mind a hányan voltak, megálltak a húnok a kettős víz partján.
Éjjel volt, csillagos, holdvilágos éjjel mosolygott a földre békés szeretettel. Üldöző nem űzte, nyugton megállhattak, szomorú sorsukról, jövendő dolgukról összetanakodtak.
Sápadt volt a holdnak halovány orczája, hej, de még sápadtabb, százszorta szomorúbb húnok ábrázatja. Tábortüzet gyújtva, azok köré ültek, s Krimhilda csatáját forgatták eszökbe, s ijesztő képpé vált előttük a jövő.
Megszólalt az egyik a főhúnok közül:
– Merre vezetsz, Csaba?… Melletted maradunk, utolsó csepp vérig kitartunk melletted.
Csaba belenézett mélytűzű szemével a lobogó lángba, mintha szárnya nőtt vón lelkének, szavának, csodálatos hangon, álomlátó szemmel im ezeket mondá:
– Hadúr meg nem ölhet egy népet egészen, olyan népet melynek végtelen időkig szóló dicsőséget ingyen kegyelméből adott… hiszem, érzem… látom jövő ködén átható sólyom szemmel. Kemény próba volt ez, mit ma kiállottunk, bűnök-büntetése, átok-megfogamzás… de a jövendőnek mást mutat képe. Jertek velem húnok az utolsó útra. Dél felé vezetlek nagy Görögországba, hol szülőanyámnak bölcsejét ringatták. Meseszóba illő, tömérdek kincse van a görög császárnak. Kincse, katonája, hatalma enyém lesz, koronát fejemre tesznek ott és leszek, mi itt nem lehettem: napkeleti császár. Császárkoronámmal életekre állok, hadam összegyűjtöm, s visszajövök újra, hogy Etele apám országát újólag felépítsem nektek, s magam örömére. Hisztek-e szavamnak? Követtek-e engem?
– Hiszünk a szavadnak és követünk téged, nagyralátó fia Isten-ostorának. – Ezt zúgták a húnok kapitányi mind, csak Zandirhám hallgatott, csak ő maradt némán.
Rászegezte szemét Csaba és kérdezte:
– Zandirhám, te elhagysz?
– Tégedet, királyfi, elhagylak, zokon te ne vedd én szavamat, hanem hallgasd végig, s azután itéld el: jót mondok vagy rosszat.
– Hallgatom beszéded.
– Tégedet elhagylak, s azokat, kik veled útra kerekednek nagy Görögországba, hanem ezt a földet, ezt a mi hazánkat el nem tudom hagyni. Tépd ki a szivemet, annak minden szála oda vagyon nőve ehhez a hazához. Távol napkeleten Hargita aljában Réka patakának medrében aluszik húgom örök álmot. Hún felesége volt Réka Etelének, nyájas szeretettel úgy szerette, a mint asszonyai közül egyet sem szeretett. Nekem is kedves volt az a szelíd asszony, azért oda vágyom sírja mellé, Csaba. Ott telepszem én meg kisded háznépemmel, azt az erdős-bérczes hazát én megvédem karom erejével. Kicsi föld, nem gazdag, nekem mégis drága; ott várlak tégedet, mikor visszatérsz majd nagy Görögországból. Hirt adjatok, testvér testvérnek, ha jöttök, s mind egy szálig akkor mi felkerekedünk, szivünkben elhozzuk testvérszeretetünk, kardunkban elhozzuk karunk ép erejét. Jó-e, rossz-e, a mit elmondottam, Csaba?
Királyfiú szemét a köny borította, kebelére hullott a hún kapitánynak és csak annyit mondott:
– Hadúr megsegéljen, tégy úgy, a mint mondád.
Csillagtűz az égen, pisladozott messze, ezüstfehér fátyolt terített ki a hold; őrtüzek a földön hamvahodni kezdtek; mikoron megszólalt jó Csaba királyfi:
– Elindulunk húnok!
Zandirhámtól búcsút vettek s háznépétől, aztán útra keltek Csaba és vitézi.
Királyfiú hangját hallották még tisztán:
– Várjatok reánk, míg visszajövünk, húnok, nagy Görögországból!…
Hadúr pedig kémlé a hetedik égben, s a szomorú búcsút szánakozva nézte. Haragja megenyhült, boszuját eléglé, s csodát teve, olyat, melyről az unokák álmélkodva szólnak.
Ezt a csodát tette szánakozó Hadúr:
A mint robogának Csabával a húnok holdvilágos éjjel, lovak lába alatt a föld meg nem dobban, mintha a levegő lágy ölébe venné, mintha szárnya nőne fáradt paripáknak; víz vala ott gátul, hömpölygő széles víz, s ime lábuk alatt zuhog tova az ár, nem érzik, csak látják alattuk, de mélyen. Feljebb… feljebb szállnak, s a fejök nem szédül, mind nyájasabban süt rájok az ezüst hold; mind több és több csillag bukkan ki felettük. Útjok igazgatják, útjokat megszabják, s végig a nagy égen temérdek millió csillag gyűl hosszába, a hová lábaik tapos, menten egy-egy gyémánt szikra szökken csodagyorsan, nem is olyan szikra, mely szökken s kilobban, hanem ott marad az örökkön-örökké, mintha istenszóra tündérek himeztek volna egy szalagot, melyet az égbolton haránt végig húztak.
Ez a Csaba útja.
*
Zandirhám és népe nagy megihletődve nézte a kigyúló csillagok játékát, s térdre ereszkedvén karját fölemelve szólott a vezérök:
– Hadak csillagútja!… Hadak útja… Csaba, vissza fogsz te térni, mert Hadúr veled van, s csodát tett éretted…
*
Hargita aljában, Réka patak mellett hazát szerzett a hún, mint Zandirhám mondta. Nem volt a föld gazdag, ők sem voltak sokan, de egymást szerették, s békességben éltek. Apáról fiúra szállott hagyományul, hogy várja, csak várja, mikor hire támad:
– Megjött Csaba immár nagy Görögországból.
Várták… várták… várták – és máig is várják, mert bátor ott fénylik hold világos éjjel Csaba útja messze az ég sötét boltján, de Csaba királyfi vissza nem jött soha nagy Görögországból.
Világverő húnról eddig szól az ének. |
