Kataláni síkról hazatért Etele. Megtámadni őt a római nem merte, gótok elszéledtek: oroszlánt üldözni nem akart a farkas. Veszedelmes játék lett volna, s ki tudja, mire is végződik, ha szembekerülnek megújuló harczon?
Hazatért Etele Húnországba, mondom, de nem üres kézzel, nem is elbúsultan; zsákmányt vitt magával, Nyugat kincsét vitte, hogy nőjjön rakása ő kincses házának, melynél ritkább nincsen e kerek világon.
Dicsekedni nem volt rómainak kedve, százszor több oka volt, hogy ezentúl féljen, mert ime a húnok királyát megverte büszke Aëtiosz népölő csatában, kataláni síkon. Ha galambepéje volna is a húnnak, de e félgyalázat büntetlenül rozsdát nem ejt Isten kardján.
Boszú gondolatja imetten, álomban bolygatja Etelét unos-untalanul, olyan boszú, a mely százszor felér majdan a félgyalázattal. Nyugtot alig enged seregének otthon; mind a ki szolgálja, az idegen nemzet, hallja ő parancsát:
– Fejszéjét kifenje az ács országomban, hadi tornyot, gépet, kőhajító gépet sietve faragjon, műértő kezekkel azt össze is rójja; római módra kell ostromló-szereket, de sokat csinálni, kosfejű gerendát, ércz legyen a kosfej, a mely nekizúdul a kemény kőfalnak, s rést üt rajta, szörnyűt; torony megingató kövek röpítése gépek által légyen; elő mind az embert húnbirodalomban, kik föld alatt utat tudnak ásni gyorsan, titkos hozzájáró utat a várakba.
Nosza, sürgés-forgás támad mindenfelé. Római mestertől kitanult gótoknak vagyon im munkája. Szolgai készséggel látnak is ők hozzá. Nem is tudakozzák, mi légyen a czélja világ ostorának.
Szálfákat hasítanak, balta vasa villan, erdők visszazengik nagy kopácsolásuk. Teméntelen száma ostrom-masináknak napról-napra készül Etele parancsából.
Hadait naponta fárasztja, cseleknek gyors fogásaira betanítja újfent; semmit el nem mulaszt, mi javára válik, s diadalmat igér újabb nagy csatában.
Követét keleti császárnak idézi magas szine elé. Békét vásárolni küldötte a császár Bizáncz városából, mert háborútól fél, Etelét uralja adófizetőként. Hatszáz font aranyról kilenczszázra szökken a császár adója eztán, ilyen áron fenyegető szavát a hún visszavonja, s császár földjét addig, a mig pontos szolga, meg nem háborgatja, sőt kérő szavára más ellenségétől kegyesen megója.
Hajlongva előtte térdelnek a szolgák; görög büszkeségük a porban vonaglik: megalázva ajkuk tud csak rimánkodni: kérés, a mit hoznak; parancs, a mit visznek, s bár szégyentől forrnak, szavuk mély alázat.
Azután pedétig újfent riadó szól, messze Húnországot a mely végigzúgja.
– Boszút áll Etele római császáron, tündérkertre tör most, világ városát kell, Rómát megalázni. Róma Napnyugatnak – mondják – szent városa, ott lakik az Isten földi helytartója, a római pápa.
Csoda által épült, annyi szentje van már, a mennyi kőháza, kevély palotája. Tündérkert az ország, tavasz újultával Isten ege kéken borul el felette, s nincs egy tenyérnyi hely, hova füvet nem hint és tarka virágot nem fakaszt a napnak éltető sugára.
Ezt a földet sújtja majd Isten haragja, ide csap le húnok ostora siváron, s merre teszi lábát: városok eltünnek, emberek elfutnak s nem marad meg épen ember alkotása.
Iszonyú boszútól lángolt nagy Etele.
S nem mulék el aztán egy rövidke hónap, egyszer újult meg a változékony hold csak, s ime ottan állott a rettenetes hún a római földön.
Merre végighaladt Stiriaországon, erdők sűrűjébe riadtak a lakók, útját igazgatták, kegyelmét keresték, s buzgón fohászkodtak istenükhöz, mikor elvonult felettek viharontó felleg:
– Áldassék a neved!… Etele nem bántott!
Áll vala egy nagy vár római határon, annál erősebbet emberkéz nem rakott, sem annál nagyobbat. Akviléja vala neve a városnak. A Natissza-folyó vizkarjával szépen ölelte egy felét, vár koczkakövéhez loccsantak a habok, s széles medve volt a várnak oltalmazó árka. Köröskörül falak meredeztek égbe, toronymagasságu iszonyatos falak, melyre századoknak moha nőtt; hatalmas bástyák domborodtak ki a hat szögleten, s a falak simáján, hol az őrszem állott, két-három szekérnek, hogy egymást nem sértve haladjon el, helye vala rajta bőven.
Embertől vakmerő gondolat volt az, hogy e várat megvívja, tornyait ledöntse, falait áttörje, s azt, ki benne lakik, kard élére hányja.
Értett a római falak rakásához, kő kövön nem állt csak Isten kegyelméből, mész ragasztá össze, vasereszték tartá, nincsen a világnak érczfejű kosa, mely e falat megbontsa vagy rést üssön rajta; követ sem hajít oly szikla nagy darabot emberkézcsinálta röpitő masina, hogy ledöntsön egyet is a sok bástyából.
Akviléja vára ilyen erősen állt.
És mégis… és mégis húnok bősz királya mit gondolt magában? Gondolta magában: e várnál megálljunk, bántja a szememet, földig lerontatom: ez legyen a kulcsa római szép földnek, azután sietve megyek Róma ellen.
Megszállotta aztán Akviléja várát, sűrű emberlánczczal vette körül, úgy, hogy tudta nélkül madár sem repül ki, madár sem repül be a nagy erős várba. Húzták a gépeket, a kőszalajtókat, közelebb vontatták a folyó partjához, köveket gyűjtöttek, emberfej nagyságnál nagyobb kövek voltak, csakhogy közelébe a széles falaknak sehogysem juthattak a mély folyó miatt. Az útjokat állta.
Várfalakról nézték büszke tétlenséggel a várnak lakói, még csak nyilaikat sem vesztegeték rá az ostromló hadra. Elképzelni sem lett volna könnyű dolog, hogy a hún Etele várfokra jusson.
Egyszer volt az, egyszer valamikor régen esett meg a csoda, hogy Akviléjába ellenség behatolt nagy furfangossággal.
Így esett, nem máskép, a mint én elmondom hűséges szavakkal.
Nagy-hosszú időig folyt vala az ostrom. Se vége, se hossza; kárba veszett bizony minden erőlködés; a falakat mosta megáradott vize szőke Natisszának; az ostromlók immár holtra fáradottak. Ekkor támadott egy okos gondolatja ostromló vezérnek. Ő gondolta-e ki, vagy más, tudj’ az isten, de hogy kigondolták s végre is hajtották, abba’ kétség nincsen. Hajót építettek, de olyan magasat, mintha három hajót egymásra tennének, vaskapcsokkal egygyé fűznék vakmerően; tornyot e hajóra emelének olyat, hogy tetővel fölért várfal magassága. Folyóvizére azt reá eresztették, s vitézek szinével-javával megtölték. Úszott a Natisszán emeletes hajó… úszott… addig úszott, míg a vár falához közel érve ottan hirtelen megállott. Gyors kézzel ekkor a torony tetejéről csapó-híd lecsattan, vaskampós végével várfalába markol, s megnyítja az utat toronymagasságból a megvihatatlan büszke várba menten.
Akviléja vesztét így okozta hajdan furfangos cselvetés.
Etele ilyenre még csak nem is gondolt. Bizakodott abban, hogy az őrség lelkét elveszti láttára az ostromló sereg iszonyú dühének; bizott hún nyilaknak csalhatatlan voltában, csakhogy a nyil falon nem hatol át, ha még olyan hegyes érczből való vége.
Nem volt fogyatkozás vakmerőség és vitézség hún dolgában; kötélhágcsókat a várfalra fölvetni próbálták százat is ritka ügyességgel, a föld alatt, a folyó medrének alatta akartak éjjel-nappal ásni; víz tódul onnan, hova alá ástak; kövek, tizmázsások döngették a falat, s arról visszahullva a vizbe csobbantak, gyürűk kerekedtek szőke folyó hátán, azok elsimúltak, de a várfal állott ijesztően, épen; gerendák kosfeje egy-egy kiálló kő darabját morzsolta, de beljebb nem hatolt, mert azok, kik tolták, várbeli nyilaktól mérges sebet kapva, holtan elterültek.
Napra nap eltelék; kevesebb reménynyel biztatta a hajnal, mint mennyit meghagyott napnak alkonyatja a húnok szivében.
Hétre másik hét jött, s állottak a falak ijesztően, épen; Tűzpetárda, szurok-szalmaköteg lobbant, s égve beleesett a hideg folyóba, mely mohón kioltá; falat nem repesztett, az ostromlottak szivét le nem győzhette még semmi aggodalom.
Kezdettek a húnok nyugtalanok lenni, s harmadik hónapnak vége felé meg is szólalt a bátrabbja:
– Vas fejünk ha volna, s azzal mennénk neki, bizony át nem törnők. Azért nagy Etele, hagyjuk itt e várat, álljon a míg tetszik, úgy sem árt a húnnak; vezess tovább, király!
Reá villantotta két szeme parazsát rettentő Etele:
– Tanácsodat, ember, akkor add, ha kérem. Itt marad a sereg, ha egy szálig elvész; itt marad, akarom, mert annak a várnak el kell pusztulnia a földnek szinéről. Mondd meg a többinek, ki veled ért egyet; ha kinek még kedve vón tanácsadásra, karóba húzatom.
Gondülte arczczal járt húnok nagy királya kémlelve egy napon Akviléja várát, azt a büszke várat, mely daczolni így mert Isten ostorával.
Egyszer csak, halljátok, mit látott Etele.
Hosszú lábú fehér madár seregestül ott fenn kavargott a tiszta levegőben. Bástya fokát egyik meg-megkerülgette, ott volt bizonyára puhán rakott fészke a gólya madárnak… A mint kerűlgette bástya fokát, egyszer kelepelő száját e nagyra kitátja s viszi a fészkéből pelyhes fiókáját, az erőtlen szárnyut, a kis gyámoltalant. Útra kerekedik s elviszi, kiviszi az ostromlott várból, meg visszatér újra. Költözteti másik gyönge csemetéjét, azt is viszi messze az ostromlott várból.
Arczát Etelének öröm pirja lepi, mitől elszakadni úgy sem tudott volna, százszoros nagy hévvel szivét eltölti a győzelem reménye, s parancsolja tüstént:
– Ide mind, kik vagytok hún seregek főbbi, nézzétek e csodát, Hadúr küldte látni, hogy ki gyáva volna, vagy reményét vesztett, ettől visszatérjen régi bizodalma. Nézzétek, amott a fehér madár érzi várnak pusztulását, sietősen lopja életét magának, menti fiókáit, viszi biztos helyre.
Vesztét sejtem én is ennek a városnak; falát megrepesztem, útat török rajta keresztül, s ledöntöm csak úgy veszem tovább Rómának az útam.
Etele szavától lángra lobbant újra az egész hún tábor. Embernél nagyobbnak tekintették, kire Hadúr kegye szállott; a mit ember tenni gyarló volta miatt nem tud, ő megteszi, mert véle van Hadúr. Akarta, hát úgy lett.
Nyergekből, szijjakból iszonyú máglyát rak követlen közelben a vár fala mellett; nyilak záporával riasztja az ellent, s három helyt rohanja hún sereg egyszerre. Ember ember hátán, nincs gyáva, ki hátrál, nincsen, a ki csügged. Lobogó láng nyelve felcsap a vár mellett, irtózatos tűznek, izzó lángnyelveknek erejét a fal sem állhatja ki ekkor: meghasad, tetőtül kettéreped talpig, párkányzat leomlik, egyik bástya ledül: rés támad, a melyen behatol az ellen, s hol egy ember átfér, útja van seregnek.
Akviléja várát húnok rettenetes királya feldúlta. A büszke nagy bástyák feje földre hullott, rengeteg falaknak nem maradt, csak romja; Etele útjának szomorú emléke a római császár nagy birodalmában.
Zsákmány de tömérdek esett a kezökbe, s mikor osztályt tettek, rendelé Etele:
– Róma ellen húnok, császárt megalázni, földi istent látni, a porba’ könyörgőt!…
