Mesék Attila királyról: Gyöngyvér és Ildikó
Megemlékezem most a két királynéról: Gyöngyvér volt az egyik, Buda felesége; Ildikó a másik, Etele hitvese. Hún nemzetből való Gyöngyvér, ki Buda királlyal immár nagy ideje élt volt szeretetben; idegen országból szép Burgundiából került ide Ildikó Etel-lakra. Szépsége hirével megtelt napnyugat, énekszerzők lantján sok magasztaló dal hirdette Ildikó csodaszép termetét, szőke haja selyme vala szivet-fogó háló, sötétkék szeméből olvadó szerelem forrása eredt meg; arcza hamvas, bársony tündöklő a válla. Nem hiába vette volt őt feleségül Szigfrid, niebelungok sárkányölő hőse.
Szigfridet gonosz kéz – úgy dallják, úgy vallják – bősz tronjei Hagen orozva megölte iszonyú dárdával.
Így maradt a wormsi királyi udvarnak hajnalragyogású leánya özvegyen. Hire-neve elszállt messze napkeletre, kivánságot oltott Etele szivébe, lángra lobbantotta, gerjedelmes tűzben égett nagy Etele. Megkérte, elvette hites feleségül, el is hozta Etel-lakra aztán, éltek nagy örömben, édes szeretetben.
Nyugat szép galambja kelet turuljához szerelmes szivével szépen odabékélt.
Hímzett aranyköntös, vakító tűzfénye gyémántnak, rubintnak, selyem-sátor s szolgáló leányok serege várt rája; most mi még hiányzott, omló szőke haját korona is czifrázta: nagy büszkén hordozta nyugati királyné, s úgy hitte e földön nincsen előbb való nála, de sehol sem.
Hogy Buda s Etele között állott a szer, hatalommegosztó áldomás után im Etele király rótt rózsafára gyöngéd szerelmes levelet legszebb asszonyához s hivatta fel őt is, meg Aladár fiát Budaszállására.
Fel is jött Ildikó, de milyen pompával, húnok szeme mását ennek a pompának mióta e világ, még sohasem látta. Aranyművű sátor, csodaalkotásu, mit félkézben elbir egy ember, s kitárva, felrakva alatta tanyázhat Etele és egész családja; bársonynyal belülről kárpitozva szépen, arany czifrasága félországot érő, s mi aláhullámzik karcsú termetéről, nem is emberkéznek munkája, a ruha. Tündérek szőhették holdvilágos éjjel az élet tavának partján körbe ülve, édes dalt dalolva.
Ehhez képest Gyöngyvér csak szegény szolgáló, vagy annál is kisebb.
Nézte Gyöngyvér nézte palota-ablakból, s megmozdult szivében asszonyi irígység.
– Lám, no lám, Budának öcscse, a kegyelemkirály, mily úri módban tartja bece-feleségét… Lám, no lám, be büszke, jaj de milyen kényes. Hadúr szeme rajta megakad, ha látja…
Mikor aztán szembe állott a két asszony, szemök villanása, futó pillanatnál, mely tovább nem tartott, mindjárt elárulta, hogy e két sógorné soha össze nem fér.
De azért a csóknak se vége, se hossza; csókkal, öleléssel köszöntötték egymást, atyafiságosan, amint, hogy az illő. Nézték is ők egymást, ángyom hugomasszony a hogy ottan álltak, gyönyörködve nézte Buda és Etele. Kedvök tellett nekik a két szép asszonyban. Közelebb a szivét egymáshoz gyakorta vászon cseléd hozza; meg is békélteti, ha netalántán a szivek néha napján el is fordulnának.
– Asszonyok, – szólt Etele, – jó ujságot mondok, bizony attól menten kigyullad arczotok. Vadászatra megyünk, mind a király udvar, mind az egész hún nép.
– Mi is megyünk, úgy-e?… Mindjárt a két asszony bibor arczczal kérdi, s hizelegve simul Etele királyhoz.
– Ti is jöttök, ti is, kora hajnalórán, hogyha készen lesztek. Mire a koronás nap támad az égen mi már vadat űzünk.
Örült a két asszony, hogyne örült volna.
Jó sólyommadárnak kedvelői voltak. Gyöngyvér is szerette gyorsröptű ráróját, akkép beczézgette, a mint beczézgeti anya a gyermekét; Ildikó sem máskép.
Nagy vadra vadásztak az urak: iramló szarvasra, rettentő bölényre, mihez erő kellett, erő és bátorság; dárdahajításhoz, ökölremenéshez. Madárra vadásztak Gyöngyvér és Ildikó. Skófiumvarrottas lábzsinóron tarták szerette sólymukat, s aztán elereszték egyszerre mindketten, hogy együtt hasítsák fenn a híg levegőt, s visszatérjenek majd zsákmánynyal asszonyukhoz.
Hadúr a tudója, hogy miképen történt, de megtörtént, a mit itt alább elmondok.
Nyilsebesen röpült Ildikónak sólyma, nem is zsákmányra, hanem a felette keringő Gyöngyvér sólymára csapott le, minekutána fölébe került. Oly magasan voltak, hogy lenn alig látták, csak mikor az egyik sebesen lehullott, megtépve, és megfojtva épen Gyöngyvérnek előtte lezuhant a harmatos fűbe.
– Ráróm, édes ráróm! – felsikolta Gyöngyvér, lováról leugrott felvette a földről dédelgetett sólymát, kebléhez szorítá, siratva meg-megapolá szép piros ajkával, nem egyszer, de százszor.
Ildikó, Etelének büszke felesége gyermekségnek tartá, el is mosolyodott.
– Ildikó, kegyetlen büszke Ildikó, ládd, mérgen nevelt sólymod összetépte sólymom, én édes «Turulom», akit úgy szerettem, kiben én egyetlen örömem volt.
– Hallgass, ángyomasszony, botorság madárért ennyi lármát csapni. Nem vagy mai csirke, gyermekköntösödből nagy ideje immár, hogy kinőttél, néném.
Szó a szóra támadt, asszony nyelve pergő, hamar visszacsattan, feleletre gyors az. Gyöngyvér és Ildikó a sólyom madárért hamar összekaptak, keserű szavakkal megsértették egymást.
Etele és Buda épen jókor jöttek, a két indulatos asszonyt kérlelő szóra fogták, s nagy nehezen bajjal összebékéltették.
Így végződött búval, haraggal a nagy nap, mely kezdetét vette asszonyi örömmel. Asszony között békét látszatra szerez csak férfi erős szava, súlyos akaratja. Gyöngyvér és Ildikó szive között is volt kétfelé feszítő éke gyűlölségnek.
Jóra válik-e majd, Hadúr a tudója. |
