Mesék Attila királyról: Hunor és Magyar
Messze… messze innét, a kékes-zöld vizű Meotis tavának partján, vagy még azon is túl, Perzsaországnak tágas rónaságán élt egy termetes óriás, Ménrót volt a neve. Vadat ha űzött úttalan erdők sűrűjében, nem volt párja neki hetedhét országban. Mert nagy kedve tellett Ménrótnak a vadászatban, holott módját lelte ökölre kelni rengeteg szilaj fenevadjaival. Csakhogy még inkább örvendett mellében a szív, ha látta két erős fiát: Húnort, a széles vállút és Magyart, a szilaj indulatút.
Tüzes és bátor volt a két gyermek. Viharos szél ellette paripákra nem kellett puha ülésű nyerget tenni, aczél-zabla, sallangos fék nélkűl hátára pattantak és versenyt nyargaltak a puszták szelével. Lobogott sörénye a tűzvérű ménnek, forró párázat tódúlt ki orrának lyukain, tágúlt szügye rengett, haj de megreszketett minden porczikájában, mikor érezte a vas térdek szorítását. Olyan engedelmes volt, akár egy bárány.
Szólott pedig egyszer Húnor az öccséhez:
– Nosza, Magyar, édes vérem, kedvem szottyant erdőt bújni, erdőt felzaklatni, vadat meghajtani, ha te kedved is úgy tartja, induljunk naptámadat előtt.
– Naptámadat előtt készen találsz, bátya, mert agg-csontnak tetsző csupán a pihenés; ráérünk majd veszteg ülni a lengő sátrak hűvösében, mikor hófehér szakál veri a mellünket és inainkból kifogyott az erő.
– Úgy lehet hosszan tart a holnapi hajtás, ötvenegyed magammal indulok el.
– Magam is úgy teszek, nem különben bátya.
Másnap, kora reggel, naptámadat előtt talpon volt száz vitéz, talpon a két testvér. Öröm lángja lobogott szemökben, telve gyorsan repülő nyíllal a puzdra, vállaikra vetve a leajzott ív, verdeste izmos czombjaikat a nehéz kard.
– Hajrá legények, indulunk! – kiáltá harsány hangon Húnor.
És elindúlt víg kedvtelésre, vadűzésre a délceg csapat.
Álmaikból felrebbentek a fészken ülő madarak, itt-ott nekiiramodott a félénk nyúl. Oda se nekik a vadászok. Hadd lopják éltöket, kinek volna olyan bőven érczhegyű nyila, hogy rájok vesztegesse. Nemesebb vadra éheztek.
Imhol, a mint keleten első sugara feltünt a koronás napnak, s a gyémánt-szemek örvendve csillantak meg a fűzek keskeny levelén, a fák sötét lombjain, mikéntha a földből bukkant volna elé, egy hatalmas szarvasgim állott velök szemben.
Olyan csodálatosan szép volt az az állat, mását nem látták sem azelőtt, sem azóta. Homlokán ágas-bogas szarvkorona ékeskedett, de meg nem görnyedt izmos nyaka alatta, könnyen hordozta, könnyen és büszkén, mintha mondta volna:
– Számláljátok meg, hány ága van koronámnak: annyiszor váltotta arczát az esztendő, annyiszor hullottak le az erdő fáinak lombjai…
– Királyi vad, istenemre! – szólott Húnor s iziben lekapta válláról karcsú ívét, felajzotta a feszülő húrt, legjobb nyílvesszejét pendítette meg. Röpűlt a nyíl, röpűlt, ámde még sebesebb volt a szarvasgim iramodása. Kevés volt arra, hogy őt eltalálja százkét vitéznek minden hegyes nyila…
– Utána… utána!…
Haj, de a szarvasgim erdők lakója, ismerősként fogadja minden rejtek, elfedi lombjaival a cserje, könnyű lépte alatt talán még a fű sem hajlik meg. Úgy iramodik, hogy még a szél sem ér nyomába. Itt is felvillan, ott is felvillan ágas-bogas szarva; mintha tréfát űzne, még vissza is tekint, de milyen büszkén, de milyen diadalmasan.
Delelőjére ér az égnek vándora, ott megáll egy futó pillanatra, kedvét leli ő is a szörnyű hajszában; égő arczú, szikrázó szemű legények mértéktelen nagy buzgóságában.
Hegyszakadék, vizomlás, sűrű bokra a rekettyének, messze futó gyökerei százesztendős fáknak, éhség, szomjuság mind nem fog ki rajtok, csak űzik, mind űzik, ha a világból kellene is kikergetniök, nyomában vannak… Majd elfárad, majd ledobban zsákmányul.
Ezt mondják, ezt hajtják únos-úntalan.
Meg-megállnak olykor, keresik a vadat, de nem látják sehol…
Lefelé hajlik már a nap szekerének a rúdja, nő az árnyék, esti szellő zúg-búg, rezegnek a fák levelei…
És ime újra felbukkan, a búcsúzó nap vérvörösre festi, mintha égne a koronája, mintha csalogatná:
– Jertek… jertek, Ménrót fiai!
Gonosz játékot űz, csodaereje van, hogy nem tudnak tőle elszakadni Húnor és Magyar.
Csillagfénye reszket az égen, előbukkan a hold, onnan, a hol imént lehanyatlott fáradtan a koronás nap. Éjjel tündére szövi sötét hálóját s reá teríti az erdőre, a sik rónára, nem látszik immár a szarvasgim. Elpihent az is, hogy pihenőt adjon üldözőinek.
– Itt megálljunk, vitézek – mond Húnor, lepattan lováról, s végigsimogatja fejét, megrázza üstökét, megveregeti tomporát.
Leszállanak mind. Serény kézzel száraz galyakból tüzet raknak, a köré telepednek, hogy tovább beszéljenek a csodaszarvasról, a csodaszarvasnak csodagyorsaságáról…
És nem jut eszökbe, hogy már messze estek, messze elkerűltek apjok sátorától. Nem jut eszökbe egyéb, csak a szarvas, melyet holnap napvilága mellett tovább űznek, felhajszolnak és zsákmányul ejtenek, ha addig élnek is.
Talpon vannak újra naptámadat előtt, s ime a babonás vad előbukkan újfent; még büszkébben hordja a fejét, még incselgőbb, mint tegnap vala.
– Hajrá, haj!…
Kezdődik a hajsza, még szilajabb hévvel, mint tegnap folyt napkeltétől – napnyugtáig. Idegen a tájék, hova eljutnak, de ott is izzóan omlasztja le sugarait az a nap, mely őket elkisérte hazulról, fölkereste reggel, hogy nyomában legyenek a csodaszarvasnak; ime itt is buja a fű, hajlósak a fák zsönge hajtásai, szél ringatja a fák leveleit.
– Tovább… tovább! Miénk leszel szép vad! – buzgólkodik Magyar, s mintha szive-lelke a szemében volna, úgy néz a feltünő, elbúvó királyi szarvasra.
S mikor aztán másodnap is leszáll az éj, eltűnik nyomtalanúl a vad, s ők ledűlnek a harmatos fűre lobogó pásztortűz mellé; bezzeg nem minden vitéznek derűl fel az arcza. Némán kedvetlenűl gunnyasztanak, s egyikből kipattan a kedvetlenség:
– Elég volt már Húnor, holnap hazatérjünk!
– És a szarvasgim?
– Bolondítson mást, egyéb vadat is terem az erdő!
– Vadat terem, egyebet is – vág közbe Magyar, de ilyet nem.
– Holnap újra kezdjük!
– Holnap újra kezdjük! – Én is e mondó vagyok. Ha kinek nem tetszik, haza mehet. Ott van útmutatóul a támadó nap, onnan indultunk el, arra felé menjen.
Harmadnapra kelve megjelent újfent a szarvasgim. Szebb is, kivánatosabb is, mint tegnap és tegnapelőtt volt. Vágyra feltüzelte Húnort és Magyart:
Nosza, jó vitézek, ma reánk mosolyg a szerencse, ma el nem szalasztjuk, mire a nap delelőre jut, torát üljük, ízes czombját vérvörös parázson megsütve fellakomázzuk, diadal jeléül ágas-bogas agancsát hazaviszszük Ménrót apánkhoz.
Kékvizű tó partján, vizben gazdag sikon, hol selyemhaja nő a haragos-zöld fűnek, iramlik a szarvas, nyilnál sebesebben, villámnál gyorsabban, csalja, csalogatja maga után messze idegenbe Húnort és Magyart, s mikoron elére erdő tisztására, melyet körűlvettek ezeréves cserfák… imhol csak eltűnik, soha fel nem tűnik, vágyó szem hiába lesi, hiába keresi.
Tétova vigyázva megállnak a hevesvérű ifjak, egymásra néznek és tanakodnak, immár mitévők legyenek?
De micsoda ének hallik a tisztásról, zöld berek közepén tündérmuzsika, minőt még nem hallott emberi fül soha, nem hallott, nem értett… tündérmuzsikára százkét leány lejti a tündéri tánczot.
Lengő patyolatból, arany-ezüst hímes köntös fedi testük, úgy aláfoly róluk, mintha mesterkézzel holdvilága mellett tündérkezek remekelték volna hiú asszonyszivnek érdes örömére.
Alkonyat bibora ömlik rájok csodaszépen, arczuk pirossága, hangjuk édessége, tánczuk kecsessége meglopja a vitézek szivét.
Csak állnak, csak nézik, s felforr bennök a vér, mind arczukba szökik; szivökben feltámad csodavarázslattól igézetes érzés, melyet nem ismertek, mióta csak élnek.
Feledve a szarvas, feledve a hajsza, a percz gyönyörének mind a százkét vitéz rabja lett egészen.
Tündérjátékuknak örvendve a szűzek, nem látják, nem sejtik, hogy minő veszedelem ólálkodik rájok erdő sűrűjéből. Százkét erős ifjú kétszer annyi szeme nyeli őket… nyeli, mohóan elnyeli.
Erdő minden fáján kósza esti széltől tánczra perdül ime a gyönge levélke, megrezzen a bokrok hajladozó ága, édesebben dalol erdő csalogánya, csintalanul cseveg a kanyargó csermely.
Dul király két lánya csak lejti a tánczot, száz kisérő társa csak lejti utánok, midőn keselyűknek csattogása hallik, s Húnor Magyar rácsap két gyönge galambra, két királyleányra, kiknél szebbet soha, de sohasem látott a hasadó hajnal.
– Gimszarvas elillant, leány el nem illan. Nosza fel, vitézek, kiki a magáét nyergébe emelje, szivére szorítsa, lengő sátorába édes feleségül haza vigye aztán! – így kiáltott Húnor, s volt aki hallgassa, de bizony volt az is, aki szavát menten megfogadja.
Soha erdő fája ilyet még nem látott, ilyen vadászatról, szüzek rablásáról erdő kis patakja ingyen sem álmodott.
Menne, menekülne, ki a merre látna, aggódva, sikoltva néznek a szép szüzek, előre meg hátra. Bokor nincs, hogy rejtse, vitéz nincs, ki védje; késik még az éjjel sűrű fátyolával, hogy rájok terítné jóakaró kézzel.
A kérés sem használ, köny csak ingerli a vakmerő legényeket, kiki a maga párjával ott ül a nyeregben.
Így esett, így esett szarvasgim-vadászat Meotis tavának szép vidékén.
Szóla Húnor aztán:
– Halljátok, vitézek, haza mért mennétek? Tetsző nekünk e táj, füve, vize, földje, rengeteg erdője minket eltart és feleségeinket. Erős, serény kézzel nosza verjünk sátrat, itt megtelepedjünk, hazát alapítsunk.
Tetszett mindenkinek, rá is álltak nyomban. Király két leánya Húnornak, Magyarnak lett a felesége. A többi száz pedig szintén megtalálta párját. Soha meg nem bánta sem egyik, sem másik.
Nagy-sok idő múlva Húnor családjából lett egy egész nemzet, harczratermett nemzet, úgy hitták, hogy hún nép.
Nagy-sok idő múlva Magyar családjából lett egy egész nemzet, erős a csatában, hűséges a frigyben, a neve: magyar nép. |
