Egyszer egy pap szerelmes lett egy asszonyba. De nagy hiba volt köztük, mert az asszonynak férje volt. Az asszony azonban bűvös-bájosságot tudott, és elhatározta, hogy majd ő elegyengeti a bajt.
Egy vesszővel rálegyintett az urára, és azt mondta:
- Hét évig legyél komondorkutya!
Molnár Jánosnak hívták az urát, s így Molnár János uramból kutya lett. És az asszony máris azon volt, hogy elűzze a háztól.
Elindult Molnár János uram, összevissza szédelgett az országban. De ahogy jött-ment, egy helyen egy csapat birkát látott.
Oda tartott hát.
Észrevették azonnal a juhászok, hogy egy rém nagy komondor tart feléjük, szamárhátra ültek, hogy a kutyákkal elfogassák. Igen ám, de hiába acsarogtak rá a nagy juhászkutyák, Molnár János uram mind elkapta őket, szétdobálta. Mikor pedig odaértek a szamarakon a juhászok is, odament egyenesen a számadóhoz, és leült előtte.
Megörült erre a számadó.
- Aj, de gyönyörű nagy állat! Elbír ez a farkassal is!
Szólott neki, s visszaindultak.
A hodályokhoz[23] érve aztán eljött az ebédidő is, nekiláttak enni. A kutyáknak is enni adtak a kutyaedényekbe, de Molnár János uramnak nem kellett az ennivaló belőle.
- Még ilyen úri kutya! - beszélték egymás közt a juhászok, Molnár János uram meg odament hozzájuk, s hozzáfogott velük ebédelni. Mert hogy ki ne felejtsük a meséből, a kutya most is úgy viselkedett, ahogy ember korában, épp csak beszélni nem tudott.
Leszállott az este, a juhászok körülfogták a birkát a kutyáikkal, de elaludt az őrszem, aki őrizte volt a nyájat, s jöttek a farkasok hordani a birkát. Épp csak Molnár János urammal nem számoltak. Mert ahogy ugrott ki egy farkas a birkával, ráugrott, és fojtotta meg a farkast.
Majd mikor megvirradt annyira, hogy az őrszem felébredt, látja ám, hogy amott az erdőben rengeteg birka van csomóba rakva!
Költi fel mindjárt a többi juhászt, a számadót. Mennek mind oda.
- Hú, biztosan a nagy kutya fojtotta meg őket!
Csak mikor már jó közel érnek, ugrik a birkacsomóhoz Molnár János uram, s húzkodja ki a farkasokat alóluk. Merthogy ő hordta egybe a farkasokat, s takarta be őket a döglött birkákkal.
Lett erre nagy öröme a számadónak, a juhászoknak is, hogy micsoda farkasfogó kutyájuk van nekik. Híre is ment, hogy ennél meg ennél a számadónál egy óriási nagy, híres kutya van.
Így jutott el a híre a királyhoz, az meg tüstént felkereste a számadó juhászt, hogy szüksége volna neki is ilyen bátor kutyára. Nem mondta, mért, és a számadó azt felelte, hogy nem adja semmi pénzért.
A király meg nem alkudozott vele, fogta magát, visszaült a hintóba, hogy otthon majd elrendeli, hozzák erővel a kutyát a palotába. Mert a királynak volt egy felesége, s éppen állapotos. Már a harmadik gyerekkel, de kettőt elloptak tőle még az első éjszaka, hiába volt az udvar katonákkal teli.
Szóval, ott ül a király a hintóban, egyszer csak valami nagy kiabálást hall a kocsis, megfordul, s jelenti a királynak, hogy szalad a nagy kutya utánuk, a juhászok meg lármázva, szamárháton mögötte.
A király erre megállította a hintót. A kutya, ahogy odaért, beugrott a hintóba, leült a király mellé, s elhajtottak haza.
Ahogy megérkeztek, már tele volt az udvar mindenféle katonasággal. Molnár János uram pedig bekerült a királyné szobájába a doktorok meg a bábaasszonyok közé, és elbújt az ágy alatt.
Így jött el az este, az éjszaka.
A király nagyon eltörődött az úttól meg az izgalomtól, helyet készíttetett magának a szomszéd szobában, s lefeküdt. De előbb még parancsba adta a katonáknak az erős őrizetet.
Hát egyszer jön ám egy vén bűvös-bájos asszony, a boszorkány. Fújja veszettül az álomszelet! Dőlnek a katonák tőle erre-arra, gázol be rajtuk keresztül egyenest a pólyához. Oda is befújta az álomszelet, ott is aludt mindenki. Nyúlt volna éppen a kisgyerekért, ott feküdt az anyja mellett az ágyon.
Molnár János uram meg kibújt az ágy alól, s elkapta a boszorkányt. Borzasztó nagy harc kezdődött közöttük. Fújta ám az álomszelet Molnár János uramra, na de annak nem ártott vele, annyira nem, hogy a király is felébredt a zajra.
Jön a király, bukdosik át az alvó katonákon, kezdi rugdosni őket, költögetni. Addig rugdosta őket, kiabált, míg sikerült felébreszteni őket, s megfogták a vén bűvös-bájos asszonyt.
Kezdték vallatni máris, bevallotta, hogy a másik két gyereket is ő vitte el, azt is kiszedték belőle, hová. Valami lyukba rejtette őket. Most is ott vannak még.
Elindult a király katonasággal értük. Mentek jó sokáig; és mikor közel értek a nevezetes helyhez, kérdezte a király a katonáktól: ki menne le önként abba a lyukba? Akad-e bátor? Nem vállalta senki.
Egyszer csak a komondor, Molnár János uram beugrott a lyukba, s úgy eltűnt benne, mintha ott se volna, de máris hallatszott a gyerekvisítás, hozta kifelé a nagyobbik leányt a lyukból.
Meztelen volt a kislány, nem volt azon semmi ruha. Molnár János uram visszabújt, s kihozta a másikat is.
Úgy vitték haza az anyjukhoz őket, a boszorkányt is velük. A palotában aztán megfürösztötték a gyerekeket, a legszebb ruhákat adták rájuk, s tanítgatták beszélni őket, mert szegények beszélni sem tudtak. Végre aztán rendbe jött minden, még a boszorkány sem tett több gonoszságot, megfogadta, sosem jön ezután erre a vidékre, s bajt máshol sem csinál. Elküldték isten hírével.
Majd egyszer ebéd közben, ahogy Molnár János uram is ott ebédel a királyi asztalnál, roppant nagy rémületet okozott, még a királyt is úgy kellett felmosni. Az történt ugyanis, hogy Molnár János uramról letelt a hét esztendő. Visszaváltozott emberré. Ebéd közben!
Elmondhatta végre Molnár János uram, hogy lett belőle kutya, meg hogy lett belőle megint ember. Kérte a király, maradjon nála, de ha nem marad, akkor is magával vihet annyi aranyat, ezüstöt, amennyit elbír, merthogy igencsak megszolgált érte.
Elbúcsúzott akkor a királytól, királynétól, minden gyerektől, s elindult haza a maga lánykájához.
Hát amikor hazaér, éppen vasárnap délelőtt, csak a leánygyerek volt benn a szobában. Molnár János uram abban a percben megismerte, ám az nem is sejtette, hogy az apja jött meg.
Kérdi tőle Molnár János uram, hol van az anyja. Mondja is a kislány, hogy a templomban az apjával. Aztán nem érdeklődött tovább, várta, jöjjenek haza együtt a templomból.
Ahogy ott várakozik, félrenéz, s meglátja a vesszőt, amelyik ebet csinált belőle, kézbe fogja. Bejön a felesége, rálegyint.
- Amíg élsz, legyél szamárkanca!
Rálegyint a papra is.
- Te meg, nyavalyás, szamárcsődör legyél!
Azonnal megrázkódtak, s mind a kettő átváltozott szamárnak. Kötőféket tett a fejükbe, s bevezette az istállóba őket.
Másnap egy kereskedőforma ember ajánlkozott, hogy megveszi a szamarakat tőle. Azt mondta erre Molnár János uram, hogy csak úgy adja el, ha egyebet nem ad nekik enni, mint kádárforgácsot.
Az meg is ígérte.
Elvitte aztán a két szamarat, másnap már kocsiba is fogta őket, hajtotta, ütötte-vágta, s az üres forgácstól meg elkezdtek girhesedni. Azt sem tudom, megvannak-e még, vagy felfordultak tőle.
