Abban az időben, mikor Hóbiárt basa volt a polgármester Szegeden, két igen nagyeszű ember élt a városban. Természetesen papucsosmester volt mind a kettő, csakhogy az egyik a törököknek csinálta a papucsot, a másik a magyaroknak. A törököt hívták Ali Patlidzsánnak, a magyart hívták Pali Pál Istvánnak. Azt mondani se kell, hogy Ali Patlidzsán a magyar menyecskéknek szabta a papucsot, Pali Pál István pedig a török kadinoknak.
Mert az mindig úgy volt, hogy minden rendes nemzetnek a maga divatja volt a legszebb, de azért a másét hordta.
A közös művészet azonban nem tette egymás ellenségévé a két mestert, sőt inkább az tette őket igaz szívű barátokká és egymás magasztalóivá. Mert minél kiválóbb embernek ismeri el az ember a barátját, annál nagyobb a becsülete önmaga előtt.
- Büszke vagyok rá, hogy abban a városban tette le Allah a kenyeremet, ahol olyan papucsos él, aki méltó volna rá, hogy minden huri lábáról ő vegyen mértéket - ezt szokta mondani Ali Patlidzsán, aki már akkor is tudta, hogy szép beszéd illik ahhoz, akit a mezítelen lábak felruházójának választott ki a gondviselés.
Amely nyájaskodásra a magyar mester így szokta visszacirógatni igazhitű muzulmán szaktársát:
- De bizony te vagy az a mestör, atyámfia, hogy én, ha arkangyal volnék is, csak a tetőled mívelt papucsban járnék. Azért nem értöm én azt a sok kelekótya fehérnépet a ti fertályotokban, hogy mér köti az rá magát az ilyen magamfajta csiszliknek a keze munkájára, amikor a tiedben is járhatna!
- Vak veti világtalannak - heherészett a török. - Hát a ti habókos asszonyaitok miért jönnek énhozzám, mikor te vagy az, akit a próféta maga tanított ki a szabókés használatára?
- Hja, hosszú haj, rövid ész! - kacsintott Pali Pál István, aki olyan szép kopasz fejet hordott a válla közt, mint egy sütnivaló tök Szent András-nap után.
- Kecskében is az hordja az észt, aki a szakállt - bólintott elégedetten a török, akinek olyan szép hosszú szakálla volt, hogy munka közben hátra kellett vetni neki a vállán, különben beleragadt volna a csirizestálba.
Az asszonyi állatok oktalansága volt az eszmecserék állandó tárgya, és ezek az eszmecserék vagy a várbeli kafanában folytak le, vagy a palánki görög kocsmájában, vagy csibukozás, vagy ürmöskóstolgatás közben. Az pedig egyformán tilalmas művelkedés volt mind a kettő. A basa minden héten kidoboltatta a delállal, hogy aki igazhitű férfiút boritalon ér, annak izzasztó mogyoróhájjal keneti meg a meztelen talpát, aki jámbor kereszténynek pedig pipacsutora találtatott az agyarán, azt Móra Balázs, a magyarok tarka bírója kapatta le a tíz körméről. (Azt is érdemes meghallgatni, hogy miképpen lett a mészároscéh atyamesteréből "tarkabíró". De ez már a Férfiak Tükörébe tartozó szép história lesz.)
Ezért aztán azt mondta egyszer Pali Pál István Ali Patlidzsánnak:
- Hallod-e, török testvér, sajnálnálak ám én tégöd, ha egyször három hétig a talpadat köllene borogatnod szamárszemöldöke-fű levelével, és én addig nem okosodhatnék az ékes beszédödtül.
- Bizony, atyámfia, az én szívem félholdja is elhalványodna, ha egyszer a ti pokolra való bírátok odaméretné neked az igazságot, ahol a leggömbölyűbb vagy, és én holdtöltétől holdfogytáig nem sütkérezhetnék elméd fényességében.
- Azt mondom én, ne szöröncsétlenkedjünk mink ennyi szájtátó nép közt, hanem tisztölj meg engöm holnap délben egy kis hirtelen hamarjóra az én hajlékomban, a Latrán utcában. Legalább közelrül megláthatod, milyen az az asszonyi állat, akirül a Markalf próféta azt mondja, hogy zsíros zacskóba kötötte az eszét, oszt a macska mögötte.
- No, azért nekem se kell a más portájára menni - legyintett a török -, mert errül én is tudok egy-két szúrát.
- De ha tökéletlen is az asszonyi állat, főzni-sütni úgy tud ám, hogy olyant nem öszik a római császár a saját neve napján se.
- Jaj, testvér, csakhogy én gyönge gyomrú ember vagyok - tapogatta a szakálla alatt a gyomrát a török. - Aztán a próféta is tiltja nekünk azt a förtelmes állatot, amelyet ti is csak úgy hívtok, hogy disznó.
- Tisztöltetem a prófétátokat - kavarodott föl egy kicsit az önérzete a Latrán utcai papucsosnak. - De a görlicemadarat nem tiltja tán a Szent Mahumed? Mert avval akarnék kellemesködni a gyönge gyomrodnak.
A török azt mondta rá, hogy már azt vállalja, s azzal szíves búcsút vettek egymástól, megállapodván abban, hogy majd karlócai mellett döntik el, sárkánykígyóból lett-e az asszony, vagy asszonyból lesz-e a sárkánykígyó. Ali papucsos fölkattyogott a várba, Pali papucsos pedig hazadöcögött a Latrán utcába, és kiadta az ordrét az asszonynak, hogy másnap délre meg kell sütni azt a két bús gerlicét, amelyik a pitvarajtó fölött kukkurúzik. Mégpedig az egyiket mazsolaszőlővel megspékelve, mert a töröknek arra csúszik a bor, a másiktól pedig nem kímélve a törökborsot, mert úgy kívánkozik a magyar gyomorba.
- Mán pedig neköm se így, se úgy nem köll - rángatta panyókára a vállát a mesterné.
- Teneköd? Hát ki kérdözte azt, hogy mi köll teneköd?
- Ú-úgy? - tette a kezét csípőre az asszony. - Hát én tán éhön tátogjak addig, míg kend föléteti a házat azzal a nagybélű pogánnyal?
- Te?! - gerjedt föl a mesterben az ürmös. - Te nem tátogsz, hanem befogod a szádat, úgy hallgatod a kuckóbul, hogy hogy tanítgatja egymást két olyan nagyeszű ember, mint az Ali mög a Pali.
A hüvelykujjával is nyomatékot adott a szónak, és az asszony tudta már tapasztalatból, hogy ilyenkor legokosabb hallgatni.
Nem is szólt többé egy igét se, másnap is csak annyit mondott, mikor az ember elment a vasárnapi tanácsba, beleadni az eszét a város dolgába, hogy "aztán ügyeközzön ám kend haza, mert én be nem eresztöm ezt a kórságos törököt, míg magam löszök".
Azután pedig elbánt a két áldozati állattal, kisütötte őket nyárson szép pirosra, de se nem mazsolázta, se nem borsozta, mert ő csak a maga ízében szerette a bús gerlicét. Nem is hagyott egyebet belőlük, csak a hátuk csontját, azt is kiadta a Bodrinak, aztán megtörülgette a száját, kiült a küszöbre, úgy várta a gazdát meg a vendéget.
A gazda frissebb volt, és mosolygott, mint tót a rozsra, mert a tanácsban megint elismerték a nagy eszét. (Móra Balázs azt javasolta neki, hogy drótoztassa be a fejét idejekorán, mielőtt szétvetné a bölcsesség, inkább a város kasszájából fizetik a drótost.)
- No, asszony, de ráérsz. Tán kisültek már a görlicék?
- Ki is sültek, ki is hűltek. Fenjön kend hamar kést, mert mindjárt itt lössz a kutyafejű barátja.
A késfenés mindig az ember dolga. Ügyes ember úgy tudja csattogtatni a kést a fenőkövön, hogy a harmadik szomszédot is eszi az irigység amiatt, amit azzal vágnak. Pali papucsos pedig olyan nagyon ügyes ember volt, hogy az asszony alig tudott szót érteni Ali Patlidzsánnal, mikor odasuhogott a ház elé az ünneplő kaftánjában.
- Jó asszony, itt lakik-e az én barátom, a becsületes Pali Pál István, és vár-e már nagyon engem, az ő méltatlan barátját?
- Vár ám, jó embör, mert már nagyon éhös, még az idén nem övött török pecsenyét.
- Mi-it beszélsz, te átkozott méhnek tökéletlen gyümölcse?
- Nem hallod, te bolond, hogy köszörüli a kést a kamrában? Legelőször is azt a két nagy szőrös füledet vágja le, isten bocsássa mög a gusztusát!
- Héj, a sejtán hordjon el benneteket! - ordította el magát a török és esze nélkül vitte ki a kontyát a Latrán utcából.
- Ne te ne! - kurjantotta el magát az asszony is, s erre Pali papucsos is kiugrott a kamrából, kezében a nagy görbe bicskával.
- Hát tégöd tán a nyavalya tör, te asszony?
- Törje ki kendöt avval az ördögfajzotta barátjával együtt! Hát nem látta kend, hogy fölkapta a konyhán a két sült görlicét, oszt elszaladt velük?
- Hű, a könyörgője ne legyön annak a Mohamed hóna alul kihullott szurokrágónak! - eredt inába a Pali az Alinak, dühösen forgatva a kezében a kardbicskát.
Az utca végén már majdnem beérte, mert a töröknek elfogyott a lélegzete. Egy kicsit hátra is billentette a fejét, hátha csak figurázik az a kótyagos gyaur?
- Csak legalább az egyiköt! - emelgette a bicskát a gyaur, amint észrevette, hogy a töröknek egyezkedő szándéka van. - Isten neki, a másikat vidd haza békességben, de az egyiköt én öszöm mög, ha addig élök is!
- Egyen meg tégöd a fekete ábrázatú Harut és Marut angyal! - hörögte a török, aki most már világosan látta, hogy az ő magyar barátja emberhússal élő dzsinn.
Avval rúgott egyet magán, és ereje maradékával beugrott a várkapun.
Ettől fogva a két papucsosmester soha többé nem cserélt eszmét egymással, és eldöntetlen maradt mind a mai napig, hogy az asszony lett-e a sárkánykígyóból, vagy az asszonyból lesz-e sárkánykígyó.
