Előszobán innen, írószobán túl, kettő közt éppen a küszöbön találkoztam Csiribiri Birikével. Szalmakalap a fején, virágos décbunda a vállán, prémes. Pillangós papucs az egyik lábacskáján, fényes korcsolya a másikon. Esernyő az egyik kacsójában, legyező a másikban.
- Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? - csíptem pirosra a patyolat orcáját.
- Keblemen kenyerem, hátamon a házam, szegény vándor vagyok, könyörgöm alássan - csattantotta a papucshoz a korcsolyát.
- Hát aztán mi járatban vagy, szegény vándor?
- Szolgálatot keresek, urambátyám. Kétfelé szegtem a kenyeret édesszülémmel. Megélek én már a magam emberségéből is - mondja.
- Meghiszem azt - kaptam le előtte a taplósapkámat. - De hát a décbundához minek a szalmakalap? Papucs a korcsolyával hogy barátkozik össze? Meg esernyő mellé minek a kis legyező?
- Jaj, bácsim, nagyon okos kislány vagyok ám én - toppantott Csiribiri Birike, mint ahogy a pillangó toppant a mákvirágon. - Elláttam magamat télre-, nyárravalóval, mit tudom én, hosszú bujdosásom mikor ér véget?
- Varjú mondja: kár, legyen vége már - tartom eléje a tenyerem. - Megfogadlak én szobalánynak, ha be mersz állni.
- Merek én mindent - adott csattanós parolát. - Tudok én mindent. Homokot kötözök, ecetet darálok, ha szónak eredek, estig meg se állok.
- Jaj - kiáltottam rája ijedten -, inkább ne eredj szónak! Hanem fogd a söprűt, kapd a kefét, állj dologba szaporán. De hamar ám, mert mindjárt kitelik az esztendő!
- Azért, mert nem így szokták a szobalányt fogadni.
- Hát hogy szokták?
- Foglalót adnak neki.
- Adok én neked is - nyúltam a zsebembe. Pici piros alma volt benne, a markába nyomtam. - Lakj jól belőle, édesedj tőle!
- Inkább elsavanyodok - mondta durcásan. - Kicsi a foglaló, egy fogamra való.
- Tedd a vízbe, megdagad benne - nevettem el magam, s visszaültem az íróasztalomhoz. Tollal szántogatni, betűmagot vetni, seholnincs kertemben rózsát szedegetni.
Szedtem volna én, de fázott a kezem. Behunyta a kályha parazsalló szemét, hamuvá égette minden fáját, szenét.
"Sebaj - gondoltam magamban -, itt az új szobalány. Rak az mindjárt olyan tüzet, hogy minden viaszbaba sírni fog örömében."
Csiribiri Birike be is perdült az ajtón az első csengetésre, meg is hajolt módosan, meg is kérdezte a kívánságom nagy tisztességtudással:
- Hej, lelkem, szobalány - nevettem el magam -, nem szoktak ám énvelem ilyen cifrán beszélni. A nevemen szoktak engem szólítani. Próbáld meg csak, tudnál-e te úgy?
Kilibbent Csirike, belibbent Birike, és azt kérdezte:
- No, Ferkó, mit akarsz?
- Hát ennél egyszerűbben már csakugyan nem titulálhatnál - csaptam félre a taplósapkám. - Kapd hamar a kisbaltát, hasíts vele aprófát!
Elkocogott az én szobalányom sebesen, de lassan se akart visszajönni. Pedig már az alkonyat is bekönyökölt az ablakon, s rálehelte a hideg ködöt az üvegre.
- Már csak megnézem azt a bohókát - surrantam ki a konyhába, hogy meg ne rezzentsem valahogy Csiribirikét.
De hiszen meg nem ijedt volna az tőlem, ha hétfejű sárkánynak állok is elébe.
Ült szép nyugodtan a kisszéken, térdeire támasztotta a kacsóját, ebbe a fejecskéjét, és bámult bele nagyon szigorúan a mosdótálba.
- Mit nézel abban a mosdótálban, te?
- Hát várom, hogy megdagadjon.
- Micsoda, te?
- Hát ami benne van.
- Mi van benne, te?
- Hát az aprófa.
Az aprófa csakugyan ott úszkált a vízben, a mosdótálban. Lehetett akkora, mint egy fogpiszkáló. Csiribiri Birike ezt várja, hogy akkorára dagad, mint egy tuskó.
No, ki is telt az esztendeje mindjárt.
Ha a taplósapkám el nem repedt volna, többet tudna erről mondani. Amelyiktek sajnálja, fogadja meg szobalánynak.
