Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál.
Még azt is a körtemuzsikán fújta ki, hogy neki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle.
- No - mondom -, én meg nem kérek már a körtemuzsikából.
- Nem is adom, ha kéred is - fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát.
- No, pedig én tudnék olyant, amiért nekem adnád - évelődtem vele.
- Olyan nincs - rikoltotta a gyönyörű muzsika.
- Hátha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt?
Már akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm.
No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába.
- No, gyere, bácsim! Nézd meg, hogy milyen babám nincs még.
Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgálóbaba is, kisasszonybaba is, de még bárókisasszony baba is.
- Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből! - sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta.
- Ez a grófkisasszony baba - mutatta be büszkén.
Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sohase láttam, mint ő.
- De már ilyent ne mondj, bácsim! - duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta.
- Ez a hercegkisasszony baba!
Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom.
- Csak még királykisasszony babám nem volt - ezt szólta. - Azt adj nekem, bácsim, a körtemuzsikáért.
- Hát majd körülnézek a világban - ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Még tán most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában.
"Nini, hátha lehetne is!" - ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára.
- Így ni, készen volt a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak - biztattam magamat.
A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrot, szemet, szájat festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára.
Nem telt bele félóra, már odahúztam az asztalon a babakocsit Böske húgom elé.
