Nagyétkű Kórogyi nem volt valami deli levente, akinek vitézi tetteit ország-világ ismerte volna. Jámbor kukta volt a Nagy Lajos király udvarában, s késnél, villánál egyébbel nem tudott hadakozni. Azzal azonban igen tudott bánni. Amelyik sült malacra ráfogta a fegyverét, abból egy porcogó sem maradt meg magnak. De még egy kemence rétest is megevett rá, s egy tarisznya diót azon hajastul elropogtatott utána. Akkor aztán azt mondta, hogy most már elverte az éhét.
Az udvari apródok sokat elévődtek a nagyétkű kuktával, hanem a főszakács egyszer megunta a tudományát. Megjelentette a királynak, hogy nem lehet meggyőzni a Kórogyi Péter étvágyát.
- Föleszi az egész udvari konyhát, királyom - panaszolta félig bosszúsan, félig nevetve.
Lajos király nem szerette maga körül a sok léhűtő népet, de a nagyétkű Kórogyi dolgán mégiscsak elnevette magát.
- Amúgy békességes, jó fiú?
- Nem vét az a légynek se, uram király, csak éppen az étvágyával nem bír. Semmit rá nem bízhatok a konyhán, mert amit süt-főz, mind maga éli fel.
- Sebaj - nevetett a király -, ennyit csak elbír még a magyar király udvara. Viseljétek gondját, hogy panasza ne lehessen ránk. Ritka tudomány az övé, hátha még hasznát is vehetjük valamikor.
Ettől fogva igazán gyöngyélete volt a nagyétkű Kórogyinak. Most már nemcsak az éhét verhette el, hanem jól is lakhatott kénye-kedve szerint. Ki is gömbölyödött, mint a duda, s mikor az olasz hadjáratba indult Lajos király, gurítani kellett a táborban a nagyétkű Kórogyit, mint a hordót. Rimánkodott is a főszakácsnak, hogy hadd maradhasson ő otthon házőrző pásztornak, de azt meg nem indította a könyörgés.
- Minden gulyánkat fölennéd, mire hazakerülnénk! Kiinnád rájuk a Duna vizét. Gyere velünk, atyámfia, böjtöld meg egy kicsit a sok dínom-dánomot.
Nem is szenvedte meg úgy senki az olasz hadjáratot, mint a nagyétkű Kórogyi. Maga a király is akárhányszor csak úgy körme közül ebédelt, s bizony a jámbor kuktának se igen terítgettek asztalt. Csak akkor volt jó neki, ha egy-egy narancserdőbe bevehette magát. Úgy ette az aranyalmát, mint más ember a cseresznyét szokta. Hanem azért mire Nápolyig leértek, csak úgy csörgött már a csontja. Egyéb húsféléhez nemigen jutott az istenadta, hacsak varjút, verebet nem nyilazott. Utoljára pedig azok is kerülték a magyar tábort, annyit riasztgatta őket a nagyétkű Kórogyi.
Három hétig tartott Nápoly ostroma, mikor a szorongatott olaszok követeket küldtek ki Lajoshoz egyezkedés végett. Nagy kísérettel jöttek a követek, válogatott hadinéppel, szálfatermetű vitézekkel. Mutogatni akarták a magyaroknak, hogy nincs nekik mit félni a magyaroktól.
Maguk fitogtatására vitézi tornát is játszottak a mezőn, dárdát hánytak, kopját törtek, s utoljára egy toronytermetű olasz levente nekiugrott a tábor mellett legelésző gulyának, fölkapta a legerősebb ökröt, s odatette Lajos király elé.
- Ilyen legényeket nevel az olasz föld, magyar urak! - fordultak oda kérkedve a nápolyi követek a királyhoz.
Csudálkozó morgás futott végig a magyar urakon, Lajos király azonban kicsinylőleg legyintett a kezével.
- Különbet tudnak ennél a magyar legények! A legkisebb kuktám is megeszi azt az ökröt, amit ti megemeltetek!
Az olaszok nevettek a tréfán, azonban Lajos király komolyan előparancsolta a nagyétkű Kórogyit. Éppen sáskákat szedett az istenadta a mezőn, s átkozta az olasz földet, hogy különb húst nem terem.
- Készülj az ebédre, Péter fiam - mondta a főszakács -, meg kell mentened a magyar becsületet. Meg kell enned az ökröt.
Azt mondta rá Péter kukta, hogy ő arra mindig készen van, csak az ebéd készen legyen. S addig is, míg elkészül, megevett elöljáróba két kukoricakenyeret. A követek közül pedig az egyik kiment a konyhába, vigyázni, hogy elkészítik-e az egész ökröt. A másik meg odaült a nagyétkű Kórogyi mellé, hogy ugyan hova teszi azt a tenger húst.
Hát biz azt nézhette egész estig, ahogy Péter a gallérja mögé hajigálja. Remekelt a főszakács, csinált vagy harminc fogást az ökörből. Sütötte pecsenyének, főzte becsináltnak, készítette borsos lével, tárkonnyal, tejfölös mártással, gyömbérrel, kavarta káposztával, keverte mindenféle fűszerszámmal. Péter pedig ette lélegzet nélkül, az egyik szája végén tömte befelé a húst, a másikon szórta kifelé a csontot, s mire mindent leeresztgetett a horpaszába, alig látszott ki a csonthegyek közül. Akkor aztán azt mondta nagy alázatosan:
- Tán hozhatnák is már azt az ökröt, mert ez a sok mindenféle pósz-pász majd el találja venni az étvágyamat!
Lajos király olyan jóízűen nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele, a követek pedig ész nélkül takarodtak vissza Nápolyba, s kinyitották a város kapuit a magyarok előtt. Olyan emberekkel nem lehet harcolni, akik közül a legalábbvaló is egy ökröt eszik meg egy ültében, s még akkor azt kérdezi, hogy hol van a többi.
Így vette hasznát Lajos király a nagyétkű Kórogyi tudományának, s volt rá gondja, hogy többé ne kelljen neki tücskön, verében élni.
