Abban az időben, mikor Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a Tisza partjáig, a Tisza még nem volt olyan jámbor folyó, mint amilyen ma. Most már, hogy a tudós vízi mérnökök összevissza méricskélték, töltések közé szorították, hol meglassították, hol meggyorsították, most már olyan kényelmesen ballag a Tisza, mint valami öregember.
Akkor még, ezer esztendővel ezelőtt, rakoncátlan folyó volt. Néhol úgy kicsapott a medréből, hogy a közepéig se lehetett látni a szélétől. Máshol meg úgy összeszorult, hogy a tót pásztorgyerekek parittya nélkül is áthajították a gömbölyű kavicsokat egyik partról a másikra. (Mert a tótok lakták akkor a Duna-Tisza síkját.) Hanem ahol keskeny volt, ott kipótolta mélységben. Olyan örvényeket vetett, hogy az is elszédült, aki messziről nézte.
Árpád tábora éppen ezért már a harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál a Tisza-parton. Csónak nem volt annyi, hogy átvihesse a töméntelen sokaságot, lovastul átúszni pedig nem lehetett az örvények sötét torkán keresztül. Gázlót meg nem találtak, olyan sekély vizet, amit átlábolhatnának a lovak.
Árpád vezér kedvetlenül töprenkedett a sátrában, mikor az emberei két tót parasztot vittek elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú nyakú, hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza partján.
- Emberek - mondta nekik Árpád -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnénk a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak akármilyen kívánságát megadom.
Az öreg tót összeszorította a száját, csak a fejével integetett, hogy ő azt se tudja, mit kérdeznek tőle. Hanem a hosszú lábú térdre borult Árpád előtt.
- Uram, hatalmas fejedelem, átvezetlek én minden népestül, úgy, hogy még a leghitványabb csikónak sem esik baja.
A fehér hajú öregember kékült-zöldült dühében.
- Ne higgyetek Pereszkának, magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak!
Árpádnak tetszett az öregember bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat is adatott neki, hogy gyorsabban menekülhessen, mert olyan veszedelem lesz itt, amilyet még nem értek a tótok.
El is indult az öreg, de még futtában is azt kiabálta vissza:
- Hej, Pereszka, Pereszka, akkor is verjen meg az Isten, mikor meg akar áldani!
Pereszka csak mosolygott, s nekiindult a Tisza gázlójának. Nyomában a magyar tábor. Alkonyatra már a túlsó parton voltak, másnap délre már az alpári csatának is vége volt.
Úgy szétszórták a magyarok Zalán király tótjait, bolgárjait, mint a szél a polyvát.
Mindjárt a csata után odaállt Pereszka Árpád elé.
- Az ígéret szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.
- Beszélj!
- Minden ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, föld megmarad. Adj nekem annyi földet, amennyit naplementig be bírok szaladni.
- Amit mondtam, állom. Kezdheted, Pereszka!
A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott, és elkezdett szaladni, keresztül a véres csatamezőn. Nem is futott: repült, mint a kilőtt nyíl. Nemsokára eltűnt szem elől.
A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak:
- Estélig fél országot beszalad a gólyalábával. A mai csatában Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége.
Mire a nap áldozóban volt, akkorra visszafelé futott már Pereszka. Nem volt már akkor semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca mint a főtt rák, még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtől. A szája akkorára tátva, hogy majd elnyelte a fejét, mégiscsak az orrán keresztül bírt még egy kis lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott.
A magyarok integettek, kiabáltak neki:
- Elég lesz már, te boldogtalan!
De akkor már se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égről, akkorra Pereszka is megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többé. Holtan bukott Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság.
Alpár búzatermő mezőin egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.
