Szegesdi Béni még jóval innen volt a húsz esztendőn, mikor Damjanich tábornok a szolnoki csata előtt őt választotta ki segédtisztjének.
- Úgy igyekezz, öcsém - veregette meg a piruló fiú vállát -, hogy mához egy évre tebelőled is tábornok legyen.
Az ám, akkor egy esztendőre hős Damjanich tábornok már a magyar szabadságharc vértanúja lett. Szegesdi Béni pedig sárga-fekete zsinóros közbaka. Kétfejű sasos csákót nyomtak a fejébe, s elküldték vitézkedni a szép Olaszországba.
- Ha eddig a szabadságért harcoltál, most harcolj ellene!
Mert olyan tűz a szabadság tüze, hogy amikor az egyik helyen eltapossák, a másik helyen nyomban kigyullad. Amikor Magyarország már csendes volt, mint a temető, az olaszok álltak talpra a szabadságukért. Zúgott, zsibongott az egész olasz föld, mint a méhkas, s az osztrák katonák ugyancsak hordták az irhájukat az olasz méhek elől.
Az osztrák hadak vezérét Benedeknek hívták. Neki támadt az a gondolata, hogy az olasz szabadságharcosokkal a magyar honvédeket kell szembeállítani. S csakugyan, mikor Szegesdi Béni leérkezett, már akkor sok volt odalent a magyar ezred. Majd agyon is szorongatták az ifjú vezért ölelésükkel a régi bajtársak.
- Hozott Isten, Béni pajtás, de jókor jöttél! Érik a búza, csak kaszálni kell.
Szegesdi Béni megcsóválta a fejét.
- Én ugyan kardot nem rántok az olasz ellen. Neki csak olyan drága a szabadsága, mint nekünk volt a mienk.
Csendes esti pihenőkön, lobogó pásztortüzeknél nemhiába fogta pártját Szegesdi az olaszoknak. A magyar ezredek lassanként mind elkedvetlenedtek a harctól. Ha csatát álltak, csak úgy tessék-lássék módra hadonásztak egy kicsit, hogy sok kárt ne tegyenek az olaszban. Mikor pedig ezt is megunták, hamarosan hátat fordítottak, akármennyire nehezükre esett is.
Csata csata után veszett el, a tábornokokat ette a szégyen, a magyar katonáknak azonban tetszett a dolog nagyon.
- A magyarokért állnak bosszút az olaszok - mondogatták egymás közt, s könnybe borult szemmel fordultak a messze kelet felé, amerre nagy seregekben költöztek haza a fecskék, gólyák.
- Ó de jó nektek, akik már holnap ilyenkor a Tisza vizében nézitek magatokat! Jaj, mi sose szabadulunk innét! - sóhajtott Szegesdi Béni.
Pedig hamarabb megszabadult, mint gondolta. Másnap délben valami Gajtó nevű falucska határában összetalálkoztak az olasz táborral. Először az osztrákok mentek a tűzbe, de biz azokat hamar megszabdosták, meg is szalajtották.
"Ha ti szaladtok, mi bizony tiértetek le nem kaszaboltatjuk magunkat" - gondolták a magyar ezredek, s ők is hátat fordítottak az olaszoknak.
Volt is ott olyan futás, hogy Benedek tábornoknak minden haja szála égnek meredt tőle.
A futók közt volt Szegesdi Béni is, s mosolygott szép csendesen a szőke bajuszkája alatt, míg egyszer csak a nagy tolongásban lemaradt a fejéről a csákó.
- Hohó, talján - kiáltotta el magát -, már csak a csákómat visszaveszem tőled!
Azzal sarkon fordult, szembe az olaszokkal, akik meghökkenve néztek a kigyulladt orcájú vitézre. Nem tartott ez csak egy szempillantásig, mert akkor rendet vágott köztük Szegesdi Béni kardja.
- A csákómat, a csákómat! - kiáltotta nekitüzesedve. - Hé, fiúk, szerezzük vissza a csákómat!
A Béni cimborái ugyan nemigen tudták, hogy miért olyan becses az a kétfejű sasos csákó, de a legjobb pajtásukat nem akarták cserbenhagyni.
Egyik magyar ezred a másik után fordult vissza, őtőlük az ellenség is bátorságra kapott, s félóra múlva nyúl lett az agárból. Olasz katonának híre se volt a mezőn; ki otthagyta a fogát, ki elfutott, amerre látott.
Ez volt a híres gajtói csata, az első, amit megnyertek az osztrákok az olasz háborúban. A csata igazi hősét, Szegesdi Bénit összevissza vagdosva vitték be Benedek tábornok sátrába. Maga a vezér igazgatta a feje alját, ő rakta lázban égő homlokára a kötést, s meg-megcirógatta a szemébe csapzott szőke haját.
- Milyen gyerek, és mekkora hős!
Azzal levette kabátjáról a maga gyémántcsillagos érdemrendjét, s rátűzte a közember vászonzubbonyára. Az pedig minderről nem tudott semmit, csak szorongatta kezében a véres, poros, összetaposott csákót. Mikor pedig azt nagy erősen kivették a kezéből, akkor befelé fordult, és csendesen elaludt.
Napáldozattájon ébredt föl, s eleinte értetlenül nézte a vezéri sátort, a sok fényes ruhájú tisztet. Utoljára odatévedt a tekintete a zubbonyán levő rendjelre. Ebből mindent megértett, s arcán pirosság gyulladt ki. Bekötözött kezével letépte a gyémántszalagot, s ledobta a földre.
- Vegyétek vissza - mondta rekedten -, nem azért tettem! Nem kell, ami a tiétek. A csákómat adjátok ide!
Odaadták neki a csákóját, s egyszerre elcsendesedett, ahogy azt a szívére tehette. Szép, szelíd arca mosolygósra változott, amikor megszólalt:
- Magyar föld van benne. Az édesanyám sírjáról...
Ez volt az utolsó szava, azzal elaludt szép derülten, s föl se ébredt többet. A tábornok maga bontotta föl a csákót: kettős tetejében egy vászonzacskócska volt, abban egy marék barna homok, egy-két száraz pipitérvirággal.
Mikor eltemették, a zacskócskát a feje alá tették. A gajtói hős idegenben is magyar földön alussza örök álmát.
